Papp Tündi ultrafutót idén tavasszal ismerhettük meg. Hamar összesúgtunk az első találkozást követően: "Hihetetlen vidámság övezi ezt a lányt, ugye?!"
Igen, Tündi épp olyan, amilyennek elképzeltük ekkor. Irigylésre méltó kitartás jellemzi és végeláthatatlan pozitív energiát áraszt magából. Örömmel és büszkeséggel tölt el bennünket, hogy együtt tölthettük az évet Veled, Tündi. Kívánjuk, hogy az elkövetkezők is hasonlóan teljenek.
Ha kíváncsiak vagytok, miként élte meg Tündi a 2017-es évet, görgessetek lejjebb.
"Őrizz meg attól a naiv hittől, hogy az életben mindennek simán kell menni!"
"Ez a gondolat az egyik kedvenc versemből van. Nem hiába.
Az évemet a kettősség jellemezte: egyrészt volt sok meglepően jó, örömteli, elégedett pillanatom, ez volt túlsúlyban. Másrészt megtapasztaltam az "árnyoldalt" is, amit eddig nem. Ez talán már magában isteni szerencse.
De kezdjük a jóval:
- 2017. március: Primavera Trail Race 45,3km 2500m 6:24 (23/5.), 40év alatti korosztályos 3. hely
- 2017. április: 100 miles of Istria 170,4km 7100m 28:41, összetett női 8. (30/8., Holtverseny), 40év alatti női korosztályos 1.hely
- 2017. június: Zugspitz Ultratrail 101km 5400m 17:21, összetett női 5. (56/5.), 40év alatti korosztályos 3.hely
Ezeket nem ragoznám túl, mind boldogság volt.
De mit nevezek egyáltalán jó versenynek? Mindig a boldogságfaktort (így nevezem, hogy mennyire voltam boldog közben☺), és a teljesítményem nézem (elsősorban magamhoz viszonyítva). Hazudnék azonban, ha azt mondanám, hogy a dobogók nem okoztak örömet, viszont idén rájöttem arra, hogy csak akkor, ha az előbbiek stimmeltek. Mikor ebbe az egészbe pár éve belecsöppentem, nem gondoltam, hogy egy magamfajta bárhol is labdába rúghat. De pünkösdi királyság az egész. Kell lenni belül valaminek, ami az egész eredője, ami hajt; a külsőségek kevesek ehhez. És nyilván viszonylagosságot rejt, attól függ, ki van ott, milyenek a körülmények stb. Még mi magunk is mindig változunk, mégis azt hiszem, talán még mindig önmagam vagyok a legbiztosabb pont magam számára.
Képes voltam bízni magamban kb. mindig... ezt fontosnak tartom. És itt áttérnék a nehéz helyzetekre, mert voltak. Eddig nem tapasztaltam meg a határaim, könnyen ment nagyon egy szintig. Ebből adódóan talán olykor nem voltam elég empatikus másokkal, nem értettem a megzuhanásokat. Gyengeségként ragadtam meg. Idén ez megváltozott bennem. A Zugspitz Ultra Trail-be sokat beleraktam, majd 10 napra rá ott álltam a Kazinczy200 rajtjában. Erről még nem írtam, nem a legjobb emlék, de nem szeretném elhazudni. Szóval nem tudtam regenerálódni valószínűleg rendesen, és 80km körül izomzatilag teljesen kikészültek a lábaim. Nem tudtam futni, így kifűteni se magam. Később járni is alig. Bózsván (170km körül?) le kellett feküdnöm, valószínűleg elég lázas lehettem. Bevonszoltam azért magam a célba, az utolsó km-eken a kezeimmel emeltem kb. fel a lábaim a járáshoz, gyökkettőre’ lassultam persze, borzasztó volt.
Én nem szenvedni megyek, ezt biztosan tudom, és mindvégig tudtam. De ez akkor, ott, nem volt kérdés. Mikor megláttam a villát, zokogtam. És nem, ez nem hősiesség. Ez valami más. Ez egy olyan faktor, amit nehéz definiálni, sokszor szerintem előny ebben a sportban, vagy akár az életben, máskor meg romboló. Ez az "eldöntöttem, végigviszem" eszelősség, amiből belém talán túl sok jutott, így néha kb. önmagamtól, a "legerősebb váramtól" kéne megvédeni. Idő kellett, hogy megemésszem úgymond az esendőségem testileg és lelkileg egyaránt. Ami már-már nevetséges. Szóval nem ártott, kellett. Amint ezen túljutottam, a Pirin Ultrára mentem a következő pofonért. Azt is végigküzdöttem, hogy megérte-e, nem tudom. Ezt sose lehet tudni, se kívülről megítélni. Esetleg önigazolni’, azt lehet. Minél nagyobb a kétely, annál hangosabban. Ettől megkímélnék mindenkit. Viszont megértettem azt, hogy sokkal finomabban kell viszonyulnom mások hasonló jellegű döntéseihez pro és kontra, mint tettem. Sőt, magamhoz is. Lehetek nagyvonalúbb.
Kell azért ehhez az egészhez egy lelki alkat... szeretni kell a kihívásokat, motivációt kell lelni a nehézségek legyőzésében is, hogy az ember élvezze. Mert nehézségek – kisebbek, nagyobbak - mindig lesznek.
Én jobban élvezem, mint valaha. Jobban is megy. Igaz, változtattam sok mindent. Hogy mire lesz elég, jövőre kiderül. Hasonló téma kapcsán beszélgettem nemrég egy ismerősömmel. Megállapítottuk, hogy igen, vannak, akik más kárán tanulnak, ez tök jó... és vagyunk mi.
A vers pedig így zárul: "Ne azt add nekem, amit kívánok, hanem azt, amire szükségem van!
Taníts meg a kis lépések művészetére!"
Igyekezni fogok. Talán nem vagyok annyira reménytelen eset. :)
Mérföldkő a futóéletemben, hogy 2017-ben a magyar Dynafit csapat tagja és - barátaim hatására - a Mecsek Maraton Team tagja lettem. Köszönöm az Alpinrun és a Dynafit Team támogatását, a klassz termékeket, melyekkel új világ nyílt előttem, de legfőképp a töretlen bizalmat."
