Egyéni „Hochwurzen challange”
Akármilyen szinten is kezd valaki sportolni, lesznek „bolond” dolgai. Elfutni a kerítésig egyszer megállás nélkül, majd minden fordulónál megérinteni. Másnap már nem két kört menni, hanem hármat. Jönnek az általános célok, lefutni 10 km-t, félmaratont, maratont, de azok az egyéni, a hétköznapi edzések színesítését szolgáló kisebb-nagyobb célok mindig ott lesznek. Nekem ilyen cél volt évekkel ezelőtt, hogy fel tudjak kocogni nem kifulladva Fenyőgyöngyétől az Árpád kilátóhoz. Egy ideje óta lappangó kis célom, hogy az osztrák Hochwurzen hegyre egy napon belül futva és túrasível is feljussak. De mivel a túrasíhez tél kell, a futásnak pedig nem kedvez a nyakig érő hó, ezért ez a kihívás inkább csak egy ábrándnak tűnt.
A schaldmingi 4 hegyet szinte mindenki úgy ismeri mint Ausztria egyik legjobb síterepe. Rengeteg felvonó, teli hütték, zene. Április végén bezártak a pályák, hütték, a téli szezonnak vége, a nyári még nem kezdődött el. A pár hete még tele apartmanok féláron próbálnak 1-2 vendégéjszakát szerezni, a belvárosban pár lézengő helyi, az éttermek, kávézók zárva.
Április végén, május elején újra beköszöntött a tél a környéken. Nos, most a felvonók leálltak, a pályákra friss kb. 30 cm hó esett és sehol egy lélek sincs. Végre eljött a mi időnk, irány túrasízni. Bár a téli szezonban a túrasízőknek van egy külön pálya a Hochwurzenen, közvetlen a sípálya mellett 700 méteres szintet lehet gyűjteni, majd a „normális” sípályán le lehet lesíelni a „tömeggel.”
De most csak a miénk a hegy. Először szinte ijesztőnek tűnik a csend. Felcsatoljuk és túrasí léceket és elindulunk. Szépen mi is elhallgatunk, csöndben kapaszkodunk fel a hegyre. Ausztria legkiválóbb síterepén csak hárman vagyunk és a vizslánkkal túrasízünk a friss hóban.
A csodás élmény egyben annyira szürreális is, hogy másnap mielőtt újra nekiindulnánk, inkább bemegyünk a Turinform irodába megkérdeni: „izé, szabad túrasízni a 4 hegyen?” Miután megnyugtattak arról, hogy nincs akadálya, vigyorogva néztünk össze. Akkor elindult az igazi túrasí szezon.
Mivel tiszta idő esetén a májusi nap gyors olvadást hoz, így a hegyekre vezető szélesebb utak elkezdtek kiolvadni, míg a sípályákon élvezhető hó megmaradt. Ekkor éreztem elérkezettnek az időt: talán meglehet most, hogy egy nap alatt túrasível és futva és meghódítom a hegyet. A kihívás nem fizikai erőfeszítés miatt rendkívüli, mivel összesen kb. 1400 méter pozitív szintet jelent, túrasível a fele 2,5 kili alatt meredeken fel, fele futva egy kacskaringósabb 6 kilis úton felfelé. Sokkal inkább azért jelentős, mert szinte csak pár olyan nap lehet az évben, amikor az utak már jól futhatók, de a sípályák túrasível is jó minőségűek.
Először túrasível kezdtük a napot, hárman, vizslástul. Kényelmes, beszélgetős 1 óra pár perc alatt kapaszkodtunk fel a hegyre. Csúcson szerelés, visszasíeltünk a völgybe. Gyors átöltözés futócuccba és jöhet a Hocwurzen futva is – bár ezt a kört már egyedül terveztem, de Bájos vizslámat esélytelen volt kihagyni a buliból, bármennyire fáradt, megbolondul ha meglátja, hogy futócipőt húzok. Nos, ritka az ilyen motivált edzőtárs. 6 km, 600 méter szint. 1500 méter felett volt pár lassító havasabb szakasz, de csak pár száz méteres rész volt, ahol mélyebb hóval kellett megküzdeni.
Nem mentem maxon, egyáltalán nem akartam kimeríteni magam – másnap is pár óra edzés van tervben – de nem is az időeredményre hajtottam. Csak az élményre, hogy ugyanoda aznap feljussak futócipőben, ahol az előbb túrasível voltam. Felértünk. Odaálltam futócipőben, ahol nemrég túrasível átszereltem.
Újabb pipa egy olyan bakancslistás tétel mellett, ami talán soha nem is volt igazán rajta – mivel valahol soha nem gondoltam volna, hogy összejöhetnek így a körülmények.
Másnap újabb 50 cm hó esett. A friss porhó annyira futhatatlan volt, hogy aznap csak a völgyben futottam le a napi penzumot, ellenben olyan kiváló hóban lehetett síelni, ami januárban is ritka. Szóval tényleg ez az egy nap volt az, amikor összejöhetett a kis tervem.