2017 tavaszán futással, azaz terepfutással bővült az AlpinTeam egyesületünk. A már ismert Alpinbike Team, az AirborneClub és a SpiderClub filozófiával indítjuk el negyedik, Alpinrun szakosztályunkat. Szeretnénk létrehozni egy kis klubot, amely a futóboltunk köré szerveződő futókat, versenyzőket fogja össze.

Kovács Józsi a Hegyi Kihíváson készült a Julian Alps terepfutó versenyre

Kovács Józsi a Hegyi Kihíváson készült a Julian Alps terepfutó versenyre

2021.08.12.
Dynafit nagykövetünk a cseh Hegyi Kihívás nevű terepfutó verseny 64 kilométeres távját teljesítette, amely 2800 méter szintemelkedést tartalmazott.

Kovács Józsi a Hegyi Kihíváson készült a Julian Alps terepfutó versenyre

 

A szüzesség elvesztése mindig izgalmas tapasztalat. 😊 Most éppen a külföldön teljesített terepfutó versenyek területén történt ez meg velem. Még Juhász Robi futó-kolléga ötlete alapján neveztem be a szlovén Julian Alps Ultra Sky Trail-re, ami szeptemberben kerül megrendezésre, azonban előtte mindenképpen szerettem volna legalább közel hasonló hegyvidéken kipróbálni, hogy mégis mennyire más ott a terepfutás.

Erre jött Karcsi őrnagy úr fantasztikus ajánlata: menjek el vele a cseh Jeseniky hegyvidékre, ahol a „Hegyi kihívás” elnevezésű versenyen tesztelhetjük, hogy mennyire vagyunk kemények a zord körülmények között. Hagytam magam rábeszélni, gondoltam egy Mátrabérc nehézségű versenyen mi baj lehet… Hm, azért akadt néhány… 😊 Többek között az, hogy ez sokkal nehezebbnek bizonyult, mint a hasonló paraméterű magyar trail.

Csütörtökön autózunk át cseh földre, szerencsére a járványügyi feltételeknek megfelelünk, ami biztos: uniós védettségi igazolvány nélkül ez az egész buli nem jöhetett volna létre. Kicsit jobban izgulok az időjárás miatt, ugyanis az utunkon végig kitartóan ömlik az eső, és Karcsi szerint a verseny helyszínén már egy hete hasonlóak a körülmények. A hőmérséklet az otthonihoz képest szerény húsz fokot esik, polár pulcsi és esőkabát is előkerül. Délután három körül érünk a festői Vöröshegy-nyeregbe. Az 1010 méter magasan elhelyezkedő síparadicsom a helyszíne a szállásunknak és a verseny rajtjának is.

 

 

A fotók többségét egyébként még Karcsi készítette egy korábbi bejárás során, így legalább részben vissza tudják adni az élményt. A verseny péntek éjjel, 23:50-kor indul, így az egész napot pihenéssel, hangolódással töltjük. Nekem a legnagyobb dilemmám, hogy saját tempóban, vagy Karcsi tempójában menjek. Az előbbi ellen az szól, hogy éjjelre komoly ködöt jósolnak, és bár van track az órámra töltve, azért nagy esély látok rá, hogy egyedül bizony eltévednék. Az utóbbi ellen pedig az, hogy Karcsival meglehetősen különbözik a futó-ritmusunk: míg ő felfelé óvatos és tartalékol, lefelé pedig őrült tempót megy, addig én felfelé is szeretem a dinamikus haladást, a lefeléket pedig többnyire pihenésre használom. A túlélési esélyeket is latolgatva, végül úgy döntök, hogy Karcsival megyek.

Már fél körül beállunk a rajtba, a készülődésnek elég profi hatása van: rajtkapu, zene, fotósok, felvezető quad, semmit nem bíznak a véletlenre. A nyugat-európai versenyekre jellemző, hogy olyan tág szintidőt adnak meg, hogy túrázók is tudják teljesíteni. Ez itt is így van, 20 óra áll rendelkezésre a 64 kilométer és 2800 méter szintemelkedés leküzdésére.

A rajtpisztoly eldördülése után hamar rájövök, hogy Karcsi stratégiája, hogy hátulról induljunk, nem tűnik annyira hatékonynak, ugyanis máris az első emelkedőn beragadunk a túrázók közé. Tötymörgősnek érzem a tempót, és kell legalább másfél kilométer, mire legalább annyira széthúz a tömeg, hogy tudjunk előzni. Ott már a lejtőszög is csökken, így végre futásnak tudunk eredni.

Karcsi előre megy, én követem, és közben szívélyesen üdvözöl minket a töménytelen mennyiségű sár… Na bakker, ez jól kezdődik. 10-15 perc, és már csónakázom a cipőben, gyanítom ez egész úton így lesz. Aztán olyan szakaszok jönnek, ahol már annyira mocsaras a talaj, hogy fapallók vannak kiépítve, másképpen csak csónakkal tudnánk haladni.

 

 

Ezen azért lényegesen egyszerűbb a futás, egészen addig, amíg megérkezünk az első komolyabb kaptatóhoz. Már itt feltűnik, hogy ezek az ösvények nem hasonlítanak a nálunk megszokotthoz: gyökerek, kövek, leszakadások nehezítik a meredekség miatt egyébként is rohadt-nehéz haladást. Azért örülök, hogy legalább a tájékozódással nem kell bíbelődjek. Egyik lépésnél Karcsi felkiált: itt sár van. Cuppannak a cipők, és a következő lépésnél olyan furának érzem a talajt, mintha az eddigi tompítás eltűnt volna. Lenézek a jobb lábamra, és elkerekedett szemekkel látom, hogy nincs rajta a cipő… Mi a szösz?! Hátranézek, a lámpám fénye megcsillan a cipőm narancssárga nyelvén, csak az látszik ki a fekete, erdei sárból. Alig bírom kiráncigálni, az erdő meg akarja tartani a cipőt. Mikor végre sikerül, nyugtázom, hogy színig van folyós sárral, aminek csak egy részét tudom kiönteni. Visszadugom a lábam, nem mondom, hogy örömtáncot járok az érzéstől… 😊

A következő projekt: felfutni a hegyvidék legmagasabb pontjára, ami Pradéd, 1491 méteren. Szerencsére itt a felfutni szó szerint értendő. Az egész útvonalra jellemző, hogy nagyon jól futható, széles dózerutak és szinte járhatatlan ösvények váltogatják egymást. Most az elsőből kapunk egy jó nagy adagot, ráadásul az utolsó hosszú kaptató aszfaltos, és ezt oda-vissza is meg kell járjuk.

 

 

Csekkolunk a csúcson, és már söprünk is lefelé. Karcsi nem viccel, ha tartani akarom a tempóját, erőből kell fussak, ami megszül egy 4:07-es kilométert is. Itt még megengedhetem magamnak, 12 kilinél járunk, frissek a lábak, kicsi a sérülés esélye. Lent egy frissítő állomás vár ránk, gyors víztöltés, és mehetünk is tovább, természetesen felfelé. Nem tudom pontosan hol, de valahol lecsap ránk a köd. Már csak azt látom, hogy szinte semmit sem látok. Karcsi előre megy, rátapad egy srácra, és irdatlan tempót kezdenek el nyomni. Ennek fele sem tréfa, muszáj tapadjak, különben elveszítem futótársam.

Kb. 1400 méteren futunk egy gerincen, először enyhén felfelé, aztán megindulunk lefelé. Kizárólag Karcsi cipőjének fényvisszaverő csíkját látom, mindent beborít a köd. Az ösvényt nem tudom minek nevezni, a legutolsó gondolatom lenne, hogy ez turistaút, inkább valami szívató-pálya montisoknak. Fogalmam sincs hova lépek, csak nyomom, mint a süket, vagyis mint a vak… Közben pulzusom felugrik 170-re, aminek az oka, hogy a szél pont olyan szögben érkezik felénk, hogy még az alapból ritkább levegőt is kifújja a számból. Ahogy látom, három kimenetele lehet ennek a résznek: infarktus, fulladás, vagy kéz- és nyaktörés. Már éppen azon gondolkodom, hogy szólni kellene Karcsinak, amikor több embert is beérünk, és hirtelen nyoma sem lesz a ködnek. Mi pedig ráfordulunk a „Halál-ösvény”-re…

Valószínűleg csak Karcsi nevezte el így, mivel ez a nagyon szűk, és áfonya-gyökerekkel tűzdelt ösvényt bal oldalról egy olyan hegyoldal határolja, ahol ha lecsúszunk, akkor a versenytársak már csak egy perces néma csenddel tudják kérni a hegy szellemét, hogy fogadja be lelkünket. Futótársam önbeteljesítő jóslata alapján háromszor is elesik, de élve megússza. Egy idő után jobbnak látom az élre állni, átveszem a safety car szerepet, mögöttünk többen is jönnek kihasználva, hogy nem nekik kell tájékozódni. A kalandos ösvény tovább fokozza az izgalmakat: egészen derékmagasságig összezárnak előttem a fenyőfák. Láncfűrész nem volt a kötelező felszerelések között, nem ártott volna. Aztán végre kiérünk egy kétnyomsávos útra, ahol megint felpörgethetjük a lábakat.

Azt vettem észre, hogy itt a mezőny közepe környékén a cseh srácok nagyon rutinosak a kemény terepen, viszont ha tempót kell futni, akkor mindig messze lemaradnak. Ennek következtében folyamatosan egymást kerülgetjük. Sajnos a futás most sem tart túl sokáig, újra emelkedni kezdünk, de ami ennél rosszabb: a köd is megjelenik. De nem is akárhogy. A látótávolság nullára csökken, ha lenézek, csak a cipőm körvonalát látom. Ami még fura, hogy azt sem érzem mikor emelkedünk, mikor vagyunk síkon.

Dobunk egy balost, és egy brutál meredek és persze köves emelkedőn kapaszkodunk tovább, ami egy lépcsősorhoz vezet. Közel derékszögig kell emelni a lábamat, elég dinamikusan haladunk, csak azt nem tudom, hogy hány száz lépcsőfok vár ránk… Szerencsére hamarosan felérünk a hegy tetejébe vágott mesterséges medencéhez, és azon nyomban el is tévedünk.

 

 

Egyébként pöpecül ki van szalagozva az útvonal, csak követtem két srácot, ők vittek be a dzsindzsásba. Karcsi segítségével gyorsan korrigálunk, és már zúzhatunk is lefelé a lejtőn, ahol mint mindig, megint az élre állunk, és hátra hagyjuk a cseh sporikat. Meglegyint egy kisebb holtpont, be kellene keverjem az újabb adag Hammer port, de már megvárom a lejtő alján található pontot, ahová egy hosszú ereszkedést követően meg is érkezünk. Féltávnál járunk, közel 8 km-t jövünk óránként, és hamarosan világos lesz. Jól bekajálok banánból, szinte azonnal érzem, hogy energiaszintem visszatér az eredeti pozícióba. Oké, szuper minden, jöhet a második fele! Akkor még nem tudtam, hogy az igazi rémálom most következik… 😊

A következő 7 kilométeren 1000 méter szintet emelkedünk. Az első fele rendesen elaltat, ugyanis aszfaltos úton kényelmesen lehet kocogni. Majd jön egy hajtűkanyar, egy fahídon betérünk az erdőbe, és egy rendkívül szűk, óriási kövekkel tűzdelt ösvénnyel találom szembe magam, ahonnan teljes szélességben zúdul le a víz. Hát ez meg…? Sajnos felfújható kajakot sem hoztam magammal, nagyon nem tudok alternatívát találni a haladásra, csak ezen az égbetörő patakon tudunk felfelé kapaszkodni. Túl sokat szerencsére nem kell így mennünk, hamar rájövök, hogy ez valóban egy ösvény, csak éppen a hegyről lezúduló víz átvette az uralmat. A helyzet nem sokat változik, néhány száz méterenként újabb és újabb patakokkal találkozunk. Nekem egyébként nagyon tetszik ez a rész, igazi vadregényes, mesebeli erdő olyan magas fákkal, hogy a tetejüket sem lehet látni.

Sajnos Karcsi lábai kezdik megsínyleni a nem mindennapos terepviszonyokat, itt felfelé rendesen belassulunk. Nálam a tempó-csökkenés jelentős pulzus-esést eredményez, amit azért nem szeretek, mert olyan érzésem lesz, mintha teljesen elfáradtam volna. Természetesen a fáradás folyamatosan teret hódít bennem, de egy nagyobb intenzitással még visszább tudnám fogni. Már világosban érünk fel a gerincre, de pechünkre még innen is emelkedni kell, egészen az 1422 méteren található Keprnik csúcsáig.

Végre jön a lejtő. Aham… Végre… Egy kb. 7-8 kilométeres kört kell megtennünk, ennek fele lefelé, fele felfelé. A lejtő azonban a legborzalmasabb álmainkat testesíti meg: éles, kiálló kövek amerre csak ellátni, energiazabáló mintázatban vannak beágyazva a talajba. Az ezeken való gyors haladást tanulni és gyakorolni kell. Kicsiny országunkba nincs túl sok lehetőség rá, én annyiban vagyok előnyösebb helyzetben, hogy a Bükk 900-as csúcsai mozgalmat már többször megfutottam, és ott bőven van az embernek ilyen terepben része, például a Kukucsón vagy az Ispán-hegyen. Lényeg, hogy minél inkább a kövek csúcspontját vegyük igénybe az elrugaszkodáshoz, így kell a legkevesebbet emelni a lábon, és így használja fel a comb a legkevesebb energiát. Ehhez kell egy jó csillapítású cipő, némi egyensúly-érzék, erős core-izmok, és görcsre nem hajlamos lábizmok. Nem utolsó sorban, ha a kövek közé lépünk, és már van „némi” fáradtság az izmokban, akkor könnyen az intenzíven ébredhetünk megműtött lábbal.

Azért van akkora mázlink, hogy a lejtő alja a megszokott dózerra vált, így azon futva kicsit növelni tudjuk az átlagot.

 

 

Ramzovába érkezünk, 48 km-nél található az utolsó ellenőrző pont. Feltankolunk, és nekimegyünk az utolsó, de minden képzeletet felülmúló emelkedőnek. Zöld-kék kombinációval juthatunk vissza a kör elejére. A zöld turistaút a verseny legpompázatosabb részére visz minket, zubogók, vízesések mindenhol. Persze minél vadabb egy táj, annál nehezebben járható, de ezt igazán akkor érezzük, amikor rákanyarodunk a kékre.

Gyök kettővel haladunk felfelé, ami nagyjából 22-23 percet jelent kilométerenként. A hatalmas kövek és a marasztaló gyökerek sokaságát olykor-olykor megtöri egy-egy vízátfolyás az ösvényen. Hálás vagyok a Dynafit Ultra 100-nak, tulajdonképpen mindentől megvédi a lábamat, hiába csónakázom benne órák óta. Hamarosan felérünk egy sziklakompozícióhoz, de sajnos a megpróbáltatásoknak még messze nincs vége.

 

 

Hogy mégis milyenek ezek a hegyi „ösvények”, ez a kis videó próbálja bemutatni, persze a teljes „élményt” nem tudja visszaadni. 😊

 

 

El sem hiszem, mire végre visszakerülünk a kör elejére. Vissza kell másznunk Keprnik-re, hogy onnan még egy 3 kilométeres emelkedővel és egy ugyanilyen hosszú lejtővel zárjuk a versenyt. 

 

 

A lejtőn visszakapjuk a megszokott dózerutat. Pulzusom 110 alatt, én már csak módjával kocogok lefelé, Karcsi azonban begyújtja a rakétákat, és előre fut. Így végül egész jó tempóban érünk célba, kellemesen meleg napsütésben, taps-fogadtatásban.

 

 

Megkapjuk a fából készült Finisher érmet, és meleg ételt is osztanak. A nevezésnél Karcsi nekem aranygaluskát kért, hát nem tudom, hogy ettem-e ennél jobbat életemben. Persze lehet, hogy a körülmények miatt éreztem így. 😊 Ez egy nagyon kemény, és tanulságos verseny volt. Össze kell magam kapjam, ha teljesíteni szeretném a szlovén Julian Alps-ot, ahol majdnem kétszer ennyi szint vár rám, és valószínűleg hasonlóan kemény körülmények.

Nagy köszönet Karcsinak a meghívásért, az egész hétvége lemenedzseléséért, valamint a közös futásért, mászásért. Még egy érdekesség, hogy a versenyt a cseh Dynafit Team tagja nyerte, 6 percen belüli tempóval… Ez egy elképzelhetetlen sebesség ezen a terepen, szerintem földönkívüli technológiával készült cipőben futhatott, ami kvantum-emeléssel lebeg a föld felett. 😊

Még másfél hónap Szlovéniáig.

További cikkek:

Túra
Egy hétvége alatt két versenyen vett részt Michtiov Emese
2021.07.06.
Dynafit nagykövetünk szombaton a Trail Zone Gaja, vasárnap pedig a Nyúlcipőbolt Börzsöny Trail terepfutó versenyen vett részt. ...
Túra
Michtiov Emese tapasztalatai a Dynafit Alpine Running Vest futómellényről
2021.06.26.
Dynafit nagykövetünk hosszas keresés után megtalálta a számára megfelelő futómellényt. ...
Túra
Büki Ádám második lett a Lupa Love Run félmaratoni távján
2021.06.25.
Ádám 1:20-on belüli időt futott a Lupa Love Runon. ...
SpiderClub Airborne