Szombaton a biatlon Európa-bajnokságról hazaérkezve úgy tűnt, hogy a következő versenyem február 13.-án lesz. Bár tervezgettünk szerb sífutó versenyeket, azonban azok időpontja az utolsó pillanatig változott. Így végül egy észak-macedón sífutó verseny volt az egyetlen esélyem, hogy hóra juthassak ebben az időszakban. Brutálisan gyors szervezés ment hétfőn, hála Emőkének és a Sí Szövetségnek. Kedden kora reggel pedig már kocsiban ültünk és nagyjából 10 óra utazás várt ránk.
Sok információnk nem volt a verseny helyszínéről, ezért értek kisebb meglepetések. Először is, a szállás 1.200 méteren volt. Már ez is soknak tűnt, mert nem gondolná az ember, hogy errefelé ilyen hegyek vannak. Aztán mondták, hogy a pálya 1.700 méter magasan van, és csak felvonóval lehet feljutni, így az aznapi edzés, a pályanézés és a sítesztelés is ugrott. Egyébként Észak-Macedónia legmagasabb pontja 2.764 méteren van. A környéken a szegényebb házaktól kezdve a drágább hotelekig minden megtalálható. Ugyan nincsenek csili-vili felvonók, nem is mai darabok, de a feladatukat tökéletesen ellátják. Viszont, ami a hegyen vár, az megállná a helyét bármelyik osztrák síterep mellett. Lesiklópályák mindenfelé, és mellettük a 2,5 kilométer hosszú sífutó pálya, 5 perc sétára a felvonótól. Fent napsütés, meleg és gyönyörű kilátás volt a környező hegycsúcsokra.
Hogy a versenyről is essen szó... A hó jó minőségű volt, ki volt fagyva, bár itt-ott nem tudta rendesen megnyomni a ratrak, ezért combból tartani kellett a lefelékben. Az indulók szempontjából sem tudtuk, hogy mire számítsunk. 27 fős mezőny gyűlt össze, a legjobb versenyző világkupa szinten belüli pontátlaggal. Volt jó néhány ismerős arc, a környező országok biatlonosai is ellátogattak a versenyre. Ez a végső pontszámnak annyira nem tett jót, mert a horvát biatlonos srác eléggé helyben hagyta a mezőnyt, de mivel nem voltak korábbról pontjai, ezért kicsit rontotta a pontszámokat meglátásom szerint.
A 2,5 kilométeres kör két rövid és egy hosszabb emelkedőt tartogatott, illetve még a kör végén volt két nagyon rövid kaptató. Ebből kellett négy darabot teljesíteni, azaz 10 kilométer volt a táv, amit összesen meg kellett tenni. Ez valójában kevesebb, 9 kilométer volt, mert nem volt egészen 2,5 kilométer hosszú a kör.
A rajt után a pulzusom elég hamar elérte a maximumot, amit ugyan tudtam tartani a verseny végéig, de a tempó nem volt az igazi. A magaslat feltornázta a számokat, ami még önmagában nem is lett volna akkora gond, de a combjaimat is elég hamar elöntötte a sav.
Amikor az első köröm végéhez értem, pont akkor rajtolt el egy bolgár srác. Erős tempót diktált így lassanként leszakadtam.
A második köröm végére utolért a mögötte induló görög srác, akivel viszont elfutottam egy kört, majd az utolsó körömön visszaelőztem, és le is tudtam szakítani egy kicsit.
A győztes, a horvát biatlonos, Kresimir lett, aki három perccel indult mögöttem, és az utolsó lejtő előtt előzött meg. Közben közénk keveredett két versenyző, akik előttem indultak. Egyikőjük belső ívről elég szélesen vette a kanyart a befutó előtt, emiatt majdnem letaroltam egy pályajelölő háromszöget előzés közben. 23 perc 11 másodperces idővel 11. helyezett lettem. 174,03 FIS pontot értem el, ami bár az eddigi második legjobb eredményem volt, de elmaradt attól, amit szerettem volna futni.