Pünkösd óta tervben volt, hogy végre futok egy hosszút, ezzel felmérve, hogy 3 hónappal a szlovén verseny előtt mégis milyen formában vagyok; hogy kapjak egy diagnózist: milyen irányba toljam az edzéseimet. Sajnos folyton közbe jött valami, így mire észbe kaptam, már eltelt a nyár első hónapjának a fele. Két hete, Lévai Viktor cimborám indult a privát Kinizsin, pechemre oda sem tudtam menni, viszont ez adott ötletet ahhoz, hogy mi legyen a saját futásommal.

A Kinizsi Százas számomra az alfa és az omega a teljesítménytúrázásban és a terepfutásban is. Ezt azért jelentem így ki, mert igazából mindkét sport, ami most jelentősen meghatározza életemet, a Kinizsivel kezdődött. Viktor hívott el az elsőre, aztán nem volt megállás, 3-4 alkalommal együtt, és néhány alkalommal egyedül róttam a már jól ismert ösvényeket. 2005 óta nyolcszor teljesítettem hivatalosan a túrát, abból hétszer futva. 2015-től az UTH került a középpontba, és azóta csak 2018-ban jártam újra a K100-on, a páromat kísértem végig, ugyancsak futva.

És most miért fordítva? Az Iszinik a Kinizsi inverze, ami Tatáról indul, és Békásmegyeren végződik. Ilyen verzióban még sosem teljesítettem, pedig hivatalosan is megrendezték már többször. Kíváncsi voltam, milyen „hazafelé menni”, illetve milyen néhány hegyet a „túloldalról” mászni.

Így történt.

• Hajnali háromkor kelni, de így is aludni 6 órát: bíztató előjel.
• Lekésni az éjszakai buszt, mert az negyedórával hamarabb elmegy: kicsit bosszantó.
• Leinteni egy taxit 2500-ért: ilyen az élet, nincs mit tenni.
• Így elérni a 4:30-as tatai vonatot, ezáltal időben elkezdeni futni: megfizethetetlen.

Tóvároskertnél már úgy szállok le a vonatról, hogy azonnal tudjak rajtolni, bár ehhez még kocognom kell pár percet, ugyanis a hivatalos út az Öreg-tó partján található ifjúsági tábortól indul. Innen indítom az órát, és már futhatok is visszafelé, ahonnan jöttem, hogy célba vegyem a közel 100 km-re lévő Békást.

Ami célt kitűztem: két dologra nagyon figyelni: az intenzitásra és a frissítésre. Alapvetően 150 körül akarom tartani a pulzust, hegymenetben max 160. A frissítésből már vannak jó tapasztalataim, de inkább a 6-8 órás szekcióból, 10 óra fölött még nem igazán kísérleteztem komolyan.

Tatát elhagyva, keresztülvágok Bajon (3 km), majd a pincéknél (5 km) érem el a hegyet. Itt előkotrom a zsákomból a botokat, és kicsit csörömpölve az aszfalton kocogok felfelé. A nap szépen süt, bár szelet és hidegebb időt jósoltak, ami számomra nagyon kedvező.

Mivel az órám max 15 órát bír, ezért otthon úgy döntöttem, hogy nem teszek rá track-et, azzal sem merítve jobban az aksit, megpróbálok emlékezetből menni. Ez azért egy naiv elképzelés volt, hiszen három éve nem jártam a túrán, és akkor is „fordítva”. Mókásan nézhetek ki, ahogy elég gyakran hátra-hátra sandítok, hogy vajon úgy mennyire ismerős a táj. Jópárszor benézem az utat, de azért összességében elmondható, hogy elég jól vannak jelölve az ösvények, így végül sehol sem kavargok egy-két percnél tovább. 

Koldusszállást (17 km) 1:50 alatt érem el, és rákanyarodom az országos kékre. Ez az út diszkréten felvisz Vértestolnáig, vagyis annak bekötő útjáig (22 km), ahol egy jelzett fa mögé lépve találok egy depó-csomagot fél liter ásványvízzel. Ezt még szerdán helyezték el munkatársaim, akik hegyi bringával teljesítették pontosan ugyanezt az útvonalat. Az ilyesfajta depózás szerintem egy marha jó dolog. Éppen feltöltöm kulacsomat, amikor egy autó áll meg mellettem: Viktor száll ki a kocsiból. Említette, hogy valószínűleg kijön, és egy ideig még el is kísér, de az nem most lesz, csak éppen útba esett neki, egyébként megy fel Pusztamarótra.

Ismét a botokkal lavírozva futok neki Bányahegynek (28 km), vagyis inkább fel rá. Nyilván a másik oldalról sem nehezebb, mint innen, csak ugye most ez két és fél óra után történik, és nem tíz óra után. Amellett, hogy az időjárás nagyon kedvező, az előző esti esőzés miatt a növények még nedvesek, így fent a hegyen egyszerűen beledörgölöm az arcom a fűbe, remélve, hogy nem egy vaddisznó pisikélt oda néhány perce. 😊

Megindulok lefelé, és döbbenten konstatálom, hogy a lejtő hatvan százaléka emelkedik… Pedig még a botokat is elraktam, mondván, hogy Péliföldig szépen legurulok. Sebaj, megy az így is, és ráadásul hamarosan találkozom Viktorral, aki szembe futva jön elém.

Utoljára januárban, egy privát Téli Mátrán futottunk együtt, most a köves oldalúton zúzunk lefelé, és hamarosan el is érjük a parkolót Pusztamarótnál (34 km), ahol Viktor autója parkol. Nyílik a csomagtartó, és egy svédasztal tárul elém.

Igazából elég sok mindent hoztam magammal, így azokra csapok le, amit nem lehet csak úgy hurcolászni órákon át: sózott paradicsomot és banánt eszem, de már ezt is inkább futás közben, mert haladni kell, még sok van hátra. 😊

A Péli-Pusztamarót szakasz számomra a legnagyobb mumus a Kinizsi második felében. Innen azért nagyon baráti a dolog, kellemesen hosszú lejtők pacsiznak egymással, és Viktorral beszélgetve gyorsan mennek a kilik. A Bika-völgybe (39 km) leérve, újra előkerülnek a botok.

Hamarosan kiérünk az erdőből, és jobbra feltűnik a Nagy-Gete tiszteletet parancsoló púpja. Lelkemben megjelenik egy kis mosoly: az már a táv második felében van.

Előtte azonban még meg kell látogassam a bajóti Öreg-követ, ami bal kéz felől meredezik az ég felé.

A műutat elérve a közös futásunk sajnos véget ér, Viktor visszafordul. Így is nagyon jó volt, hogy ennyit tudott velem jönni idézve a régi időket, amikor közösen rajtoltunk és értünk célba a hagyományos túrán. Kell legalább negyedóra, mire fejben visszaállok a magányos futásra. A páros futások előnye, hogy sokkal könnyebb terelgetni a gondolatokat, mint egyedül. De ma ez is elég jól megy, viszonylag kevés „fehér zajjal” az agyamban haladok végig. Ehhez azért jelentősen hozzájárul, hogy fél napon át kint vagyok a természetben.

A Szent-kút (43 km) egy igazi szent hely, valahogy ezt érzem a zsigereimben. Keverek Hammer port, töltöm a kulacsokat, és előveszem az egyetlen kis szendvicsemet, amit már séta közben el is fogyasztok. Nagyon jól esik, és elég gyorsan szívódik is, a lábaim máris visznek tovább: egyszerűen felfutok az öreg-kői pihenőhöz (45 km), ahol már több kirándulóval is találkozom. Lefelé is végtelenül könnyűnek tűnik a futás, miközben csodálkozom, hogy bal kézre szinte teljesen kiirtották az erdőt.

Mogyorósbányán (48 km) a közkedvelt közcsapnál állok meg, vajon hány ezer (millió) embert mentett már meg ez a kis csap a szomjhaláltól? Fejpántomat egy sivatagi sapkára cserélem, sajnos a Dynafit-nak nincs ilyen sapijuk, így egy Columbia darabot szereztem be. Bár most kezdődik a Katlan, az a 15 km, ami a Kinizsi-túrázók erejének legalább felét fel szokta őrölni, de ahhoz hőség is kell, és az most hiánycikk. 

Felfelé kocogva a Kősziklára (ilyen még soha nem történt velem a túloldalon) nem győzök hálálkodni az égnek, hogy mennyire megkímél a forróságtól. Ez a mai túra azért komoly tortúra is lehetett volna, ha például három nappal korábban jövök. 

A tokodi pincéknél 6:23-nál csippan az órám, 50 km-t jöttem eddig, 1400 méter szinttel. Ez egész jó részidő egy százas táv első felében.

Lelkesedésemet azonban nem engedhetem szabadjára, hiszen csak most jön a neheze. Önbeteljesítő a jóslatom: a Hegyes-kő (53 km) már az elején megfog, itt már muszáj gyalogolnom. Erőteljesen használom a botokat, a karomban érzem, hogy holnap nem csak a combjaimban lesz izomláz. Néhol a kéket is alig találom, lefelé kicsit könnyebb tájékozódni. Felkapaszkodom a legmeredekebb köves falon, és fent majdnem felkap a szél. A nap sehol, felhős az ég, sivatagi sapkám lobog a szélben a fejem körül.

Rátérek a kék kereszt jelzésre, amit csak emlékezetből teszek, mert ezen az úton nagyjából egy jelzést látok. Igaz, túl sok hely nincs is, ahová lehetne festeni, szántóföldeken futva távolodok a Hegyes-kőtől. Hát, itt csak tippelni tudok, hogy hol kell lemenni a völgybe, ismét vissza-visszanézek, mennyire ismerős a táj. Szerencsére elsőre meglelem azt a dzsindzsás kis nyomorult ösvényt, ahol majdnem fenéken csúszva zuhanok lefelé.

Visszaérek a kékre, és az első jelzett fa tövében megtalálom a második, egyben utolsó depócsomagomat. Ezt a helyet nagyon sikerült eltalálni, a hegy lábánál annyira hűvös van, hogy majdnem jéghideg az ásványvíz és a kóla. Le is ülök a földre, és egy húzásra leöntöm a torkomon az ásványvizet. Na jól van Gete, lássuk mit tudsz!

Sok mindent… Lefelé jönni itt nem egyszerű, de felfelé sem annyira komfortos… Igyekszem nem gondolkodni egyáltalán, csak szúrom a botot előre, pakolom a lábaimat, figyelem, hogy a karjaim ne kerüljenek a szívvonal fölé. Egyik lépés a másik után, csak így lehet feljutni, a szlovén Alpokban sem lesz ez másképp, csak ott négyszer-ötször lesz hosszabb az emelkedő.

Nem mondom, hogy nem örülök a kereszt látványának (57 km), de a fotó készítése után egyből gyújtom a rakétákat, és megindulok lefelé. Könnyű, hat perces tempóban zúzok, nem akarok gyorsabban menni, kicsit kímélve a lábaimat, és pihentetve a vérkeringést. Itt nagyon-nagyon hosszan lehet lejtőzni, és utána még Dorogon (62 km) is kényelmes a futás. 

Betérek a temetőbe egy kis vízért, elfog a „mennyivel jobb itt a Gete után, mint a Gete előtt” érzés, és itt már megengedhetek magamnak egy kis lelkesedést is. 😊 Teljesen jó állapotban vagyok, több mint 8 kilométert jövök óránként, és már „csak” három hegy van hátra.

Aztán átkocogok Kesztölcre (67 km), és felnézve a Kétágú-hegyre nyugtázom, hogy most már vissza kell vegyek a tempóból. Bármennyire is jól megy, még 32 kili hátra van, és mivel ez nem verseny, hanem „csak egy felmérő edzés”, ezért nem is szedhetem szét magam. Bár azért sejtem, hogy két napig érdekes lesz a járás, és az árnyékszékről való felállás. 😊

Lassan felbotozom a hegyre, és ott még pár percre meg is kell álljak, újabb adag port bekeverni. Nehezebben indulnak újra a hajtóművek, kicsit már lomhábban veszem fel az utazósebességet. Majd az útkövetéssel bénázom, Pilis-nyereg (73 km) után a zöld elég ritkán jelzett, és keresztül-kasul vágják az utak. Egyszer még Viktort is felhívom, mintha ő meg tudná mondani, hogy hol vagyok, de egy húszszoros teljesítő még így is megoldja: addig beszél hozzám, míg rálelek a zöldre. 😊

Végre futhatok lefelé a Pilisről, a szerpentinen is sok emberrel találkozom. A kilátás páratlan, mint mindig, és újra megnézhetem a Getét, felemelő érzés most már a túloldalról látni.

Néhány perccel később pedig felmérhetem, hogy mennyi van még hátra. A kép közepén kiemelkedő „kis” púpocska a Kevély, azon túl pedig már a cél.

A szerpentin alján még kell tegyek egy kitérőt a Trézsi-kúthoz. Fogytán a vizem, és nem kockáztathatok, hogy dehidratált legyek a végére. Fontos alapszabály terep-ultrákon: a frissítésre mindig szánj időt, és inkább picit kalkulálj túl, mint alul!

A Hosszú-hegy (84 km) nem egy kemény terep, itt még felfelé is tudok futni, bár ez a „futás” olyan 9 perc körüli tempó, amit egy erősebb gyalogos is simán tud. 😊 Lefelé sem porzok úgy már, ahogy eddig. A gyomrom kezd bekeményedni, ami azért nem egy normális állapot. Két dologra tudok gondolni: Dorogon ettem egy péksütit, illetve nemrég egy egyszerű cukros gélt, na ezeket el kell felejtsem. A Hammer Perpetuem ultra-ital tökéletesen elég ilyen távon 3 órán túl, ezt kiegészíteni maximum sós keksszel vagy egy kis banánnal lehet, az édesség csak pillanatnyi segítség, hosszú távon viszont ront a teljesítményen.

Felkapaszkodom a Kevély-nyeregbe (91 km), majd tovább a hegycsúcsig.

Fent bringásokkal és túrázókkal is találkozom, még bőven világos van. És hamarosan célba érek! Őrület! Még egy Kinizsin sem értem be világosban, kivéve az elsőn: hajnali fél ötkor… 😊 Persze a hivatalos túrán több mint egy órával később tudunk csak indulni, és két héttel hamarabb van.

A lefelé már nem esik túl jól a rázkódó gyomromnak, de már látom a végét. Dobok egy balost a piros keresztre, és pár száz méter után gyaloglásra váltok. Az órám 13:40-et mutat, ennyi, ma ennyit bírtam futni. 😊 Még van hátra 2-3 kilométer, ezt már lesétálom, és végül 13:58-nál dobom le magam a Spar előtti padra Békásmegyeren (98 km/3000 m szint).

Pihenek pár percet, csak nézek ki a fejemből, aztán megpróbálom kulturált állapotba szedni magam, hogy felszállhassak a hév-re. Addig szöszmötölök, amíg utolér a hidegrázás, amit ugye a kimerültség okoz: egyszerűen megborul a hőháztartás. Ó, öreg barátom, rég találkoztunk már! Nem is tudom mikor éreztem ilyet utoljára. Magamra veszem az Alpine Wind dzsekit, bár lehelet-vékony, de legalább a szelet fogja. Még így is teljes erőből megfeszítem az izmaimat, hogy ne fagyjak jéggé. Ilyen állapotban, zombiként ballagok a megálló felé. Ég veled Iszinik, jó kis buli volt! 😊

Köszönetnyilvánítás:

• Kinizsi Természetbarát Egyesületnek, amiért ápolják ezt a szép hagyományt.
• Dynafit Team Hungary-nak, amiért futhatok a cuccokban.
• Lévai Viktornak, a közös futásért, a frissítésért, és amiért belerángatott ebbe a marhaságba.
• Gabesznak, Daninak, Albertnak, amiért kivitték a két depócsomagot.
• Családomnak, amiért megteremtették a feltételeket, hogy ilyen sokat távol legyek.