2017 tavaszán futással, azaz terepfutással bővült az AlpinTeam egyesületünk. A már ismert Alpinbike Team, az AirborneClub és a SpiderClub filozófiával indítjuk el negyedik, Alpinrun szakosztályunkat. Szeretnénk létrehozni egy kis klubot, amely a futóboltunk köré szerveződő futókat, versenyzőket fogja össze.

NedyBali újabb Balkán kalandja - Ultra Trail Stara Planina 2018

NedyBali újabb Balkán kalandja - Ultra Trail Stara Planina 2018

2018.06.07.
Dynafit nagykövetünk, Nedjalkov Balázs sorait olvasva legszívesebben egyből terepfutó cipőt húznánk, hogy aztán nekivágjunk a kietlen kaptatóknak, hűs erdőknek. Megküzdenénk a nap erejével és a viharokkal is, csak hogy átélhessük kicsit mi is mindazt, ami Balázs soraiból érződik. Figyelem, kedvcsináló gondolatok következnek!

NedyBali újabb Balkán kalandja - Ultra Trail Stara Planina 2018

 

 

"Valamikor januárban találtam az Ultra Trail Stara Planina versenyt, nagyon szimpatikus volt a táv és a szint aránya. A helyszínt és a terepadottságokat az előző évi verseny alapján próbáltuk belőni. A neten talált képeket csodálva éreztem, hogy nagyon gyönyörű helyen fogunk futni. Bélával a közös munkánk kezdeténél ezt a versenyt, célversenynek írtuk be a naptárba. Ezért nem bántam annyira, hogy a Szentendre Trail nem sikerült olyan jól, hiszen én majd itt fogok mosolyogva végig futni, mint ott Marx Kinga. Szóval egy kemény, de örömteli futás volt a cél!



 

Csütörtök reggel indult a már szokásos kis csapatunk, menyasszonyom Bea és Juci, aki szintén a hosszútávra nevezett (108km 5800m d+). Útközben a NedyBali és Beája Team verda megállt egy kicsit Belgrádban, egy gyors városnézésre, kv + fagyi kombóra. Innen még bő 300km volt vissza a szállásig, de az idő gyorsan ment, hiszen Juci is sokat mesélt a Transylvania Trail-ről és én is az UTH-ról. Ennek köszönhetően már oda is értünk a hegy lábához. Egészen idáig autópályán jöttünk, amin jól lehetett haladni, de nagy meglepetésünkre innen is egy szinte teljesen új út vitt fel a hegyre, így csak egyetlen dolgon kellett izgulni, hogy legyen egy benzinkút útközben, mert nekem az autópályán lévők közül egy sem volt szimpatikus :-) és Istennek hála, ahogy felvillant a lámpa, ott is termett a várva várt benzinkút. Tankolás után már csak 25-30km választott el a szállástól, csodálatos hegyek között kanyargott fel az út, de az útmenti falvak picit szürreálisak voltak. A házak nagy része lakatlan és omladozó volt. Nagyon ritkán lehetett látni csak embert, picit olyan volt, mintha már csak a szellemek laknának ott. Aztán a szálláshoz közeledve egyre több felújított apartman jellegű ház volt, a romos házak között. A mi szállásunk is egy ilyen kis családi apartman volt, nagyon kedves házigazdákkal, akik egyből a megérkezésünk után egy hideg házi szörppel kínáltak. Jucival még este futottunk egy gyors kört kb. 6km-t, aztán lefeküdtünk aludni. Másnap reggel 8-ig aludtunk, igen 8-ig!!! Reggeli után felmentünk a versenyközpontba és szétnéztünk a hegyen egy picit.

 

 

Én már akkor éreztem, hogy hazaértem, hiszen hihetetlenül imádom a vadregényes, sziklás és kopár hegyeket, meg ugye csak pár kilométerre voltunk Bulgáriától. Annyira mindenki ismer, hogy nem meglepő, hogy utazás előtt már kinéztem, majd hol és milyen tavon lehetne egy jót evezni. Így el is indultunk a kiszemelt tóhoz, ami nem volt túl közel, de az útközben elénk táruló vidéknek köszönhetően fel sem tűnt a távolság, és egyszer csak megláttuk a tavat, smaragdzölden ott kanyargott egy völgyben. Hihetetlen volt a látvány, de a legnagyobb meglepetés a hőmérséklete volt kb. 23 0C. Leterítettünk egy plédet, felfújtam a sup-ot, addig Bea úszott, én eveztem, Juci meg a pléden pihent. 2 óra teljes kikapcsolódás, aztán újra be az autóba és vissza a versenyközpontba a rajtszámért.

 

 

A versenyközpont egy medencés, 4 csillagos szállodában volt, mintha Svájcban lettünk volna. Nagyon kulturált volt minden, a szervezők pedig segítőkészek. A rajtcsomagunkban egy Compressport póló volt, ami kifejezetten a versenyre készült. A technikai értekezletet nem vártuk meg, mivel elég későre tették (21:30), inkább hazamentünk összepakolni, mert reggel 5-kor volt a rajt.

 

 

10-kor bebújtunk az ágyba, szem becsuk és alvás, 4-kor pedig szem kinyit és reggeli, utána öltözködés. Mivel pénteken már látszott, hogy fázni még a hegy tetején sem fogunk, így egy nagyon vékony Dynafit nadrág (Dynafit TRANSALPER LIGHT), MMT mez, Runnabe sapi, zsebben Rudy Project szemcsi és a Dynafit Ultra Pro cipő volt a szett. Ott álltam compressziós szárral a kezemben, hogy húzzam fel, vagy ne?! Aztán úgy döntöttem, hogy felhúzom, max. ha meleg lesz, leveszem, hiszen olyan szép az új fehér Garmin Team száram. Táskából a nagyobb, 12l-es Dynafit Enduro-t vittem, a bot az alap tartozék volt, hiszen elég szintes a verseny. Frissítésnek a szokásos GU géleket és Sponser izót vittem. 4:40-kor beültünk az autóba és irány a 3km-re lévő rajt. A rajtban egy ismerős fogadott minket Adina, akivel már több román versenyen is találkoztunk és még egy kedves vajdasági srác is odajött üdvözölni minket. 5 előtt picivel elkezdtek visszaszámolni, nem volt nagy felhajtás, egy sípszó és GO GO kiáltás. 

 

 

Elindult a mezőny, én nem az elejével mentem, hiszen a Garmin egyből csippant, hogy fékezz, Bali, nem rohanunk sehova! Az első 10km-re 1300m szint jutott, így eléggé mászós volt, én az ilyen emelkedőkön, azzal a pulzussal, amit a Béla előírt, itthon simán futok, de itt valahogy nem ment. Pulzus az egekben, NedyBali meg sétál. Ez így mind szép és jó lenne, de kb. 1km után bemutatkoztak az új kísérőim. A rajtcsomag átvételkor azt nem mondták, hogy miden rajtszámhoz tartozik egy láthatatlan szatyor is, ami 1km után kinyílik és kiröpül belőle minimum 50db légy, akik elkísérik a versenyzőket az útjuk során. Elsőre azt hittem, hogy ez csak valami vicc, gondoltam, állatokat tartanak a közelben és onnan néztek át hozzánk egy pillanatra a legyek, de NEM, Ők komolyan velünk tartottak. Felfelé mászva kiértünk az erőből a hegy kopárabb részére, itt jól látható volt, hogy a mezőny nem szakad szét nagyon, de minimum 14-en voltak előttem. Ezt nem volt jó látni, de nem mehettem gyorsabban és ugye nem az első 10km-en dől el a verseny.

 

 

A hegytetőre felérve hihetetlen látvány fogadott minket, kék ég és gyönyörű hegyek amíg a szem ellát. Egy gerincen haladtunk az első frissítőpontig. Megérkezve nem nagyon jutottam szóhoz, a chipleolvasó kapun áthaladva, bent a házban minden volt, ami szem-szájnak ingere (sonka, sajt, keksz, energiaszelet, kóla, 4 féle 100%os gyümölcslé és sorolhatnám még), de én csak megtöltöttem a kulacsaim, ittam egy pohár kólát, ettem egy banánt és futottam tovább. Innen lefelé vezetett az utunk, egy elég köves, széles, technikás úton.  Én élveztem, mert végre lehetett tempósan futni, így szépen kúsztam is előre. Valami furcsa volt, de nem tudtam mi az, aztán ahogy a sótabiért nyúltam a zsebembe estem egy akkorát, hogy alig tudtam felállni. Feltápászkodás közben leellenőriztem a rendszert, hogy minden rendben van-e, mivel a teljes jobb oldalamat lezúztam, térd, csípő, könyék és váll. Miközben konstatáltam, hogy minden oké, közben rá is jöttem, hogy mi volt, ami “hiányzott” lefelé, hát az új BARÁTAIM, a legyek! “Szerencsére” Ők is megérkeztek közben. Ez nagyon megnyugtató volt, legalább nem kell egyedül futnom, hiszen csak jobb az, ha pár érdeklődő lény néha be akar nézni az ember szájába, orrába, szemébe és a fülébe. Új barátaimmal meg is érkeztünk a következő frissítőpontra.

 

 

Itt csak ittam egyet, mert a lefelében nem fogyott sok minden a kulacsokból. Így megint pár helyet nyerve indultam neki a következő mászásnak, ami valahogy nem ment. Ittam, ettem közben, de nehezen fogyott a hegy, a legyek meg egyre idegesítőbbek és egyre többen voltak, néha már egy tehén ürülékkel bekent tehénnek éreztem magam, annyira nem hagytak békén. Szóval ilyen hülyeségek jártak a fejemben, amikor utolért egy futó, akit a frissítőponton hagytam le. Egy darabig próbáltam menni vele, de Béla keze idáig is elért és rákoppintott a fejemre, hogy hova ez a sietség, még a felénél sem tartasz. Picit zavart, hogy otthagyott, de a pulzusom nem engedte, hogy vele menjek, így maradtam a legyeimmel. Közben szemből megjelent a középtáv eleje, mondtam is a legyeknek, hogy akkor biztos ez lesz az a szakasz, ahol oda-vissza megyünk. Közben megérkeztünk a 3. frissítőpontra. Ez volt a depó pont, amit a verseny alatt kétszer is érintünk. Egyből meg is kaptam a csomagomat és magamhoz vettem belőle egy kis gélt és izót, ittam egy finom meleg levest, ettem egy kicsit és megtöltöttem a kulacsom. Pár szó erről a pontról: volt itt kérem szépen minden, masszázs, 2 féle tészta, 3 szósszal, 2 féle leves, frissen főzött török kávé és persze minden, ami a többi ponton is. Ja, és szivacsok amire le lehetett feküdni, meg egészségügyi személyzet!

 

 

Én gyorsan leadtam a zsákom és folytattam az utam fölfelé a rövidebb távon indulókkal szembe, de nem kellett sokáig kerülgetni egymást a sűrű borókásban, mert mi jobbra mentünk tovább. A következő 8-10 km-en sikerült még mélyebb barátságot kötnöm a körülöttem keringő kis barátaimmal, hiszen egyszer csak elfogyott az út. Ha nem lett volna az órámon rajta a pálya, akkor tuti azt hittem volna, hogy valaki átpakolta viccből a szalagokat egy ősborókásra. De ennek a fele se volt tréfa, hiszen 10-12 perces kilométerek jöttek vízszintesen és lefelé is és persze mindezt délben 2000 m-en 25-28 fokban. Közben felhívtam Beát, hogy minden rendben van és küldtem neki pár képet. Akkor mondta, hogy az 5. vagyok. Ezen a szakaszon az az egy vigasztalt, hogy a borókás csak kb. 1 méter magas volt, mert így kiláttam belőle és láttam, hogy a bolgár-szerb határon haladunk. Egy pillanatra le is ültem apu szülőhazájában, hogy kiürítsem a cipőmben felgyülemlett apró zúzalékot. Annyira gyönyörű volt a táj, hogy nem érdekelt, hogy a vadmálnával kiegészült boróka már kb. véresre vágta a térdem környékét. Itt értettem meg, hogy akik a rajtnál hosszúnadrágban álltak, Ők biztos tavaly is indultak. Mivel semmi sem tart örökké, elértük az erdőt, ahol végre egy futhatónak tűnő szakasz következett, ami tényleg csak annak tűnt, hiszen tele volt levágott faágakkal. Na ez se tartozott a jól futható szakaszok közé, de megpróbáltam élvezni. Közben elfogytak az ágak és újra normális tempóban futottam, miközben próbáltam inni a mellkaskulacsból és ügyesen lehúztam a fogammal a kupakot róla. Ezzel a laza mozdulattal 1,5 dl izót juttattam a mezemre, aminek nálam csak a legyek örültek jobban. Biztos Ők is úgy vannak vele, hogy sósra édes, édesre sós. Amikor ennyi minden történik az emberrel, gyorsan telik az idő. A következő pontra már úgy értem oda, hogy az előttem haladó még ott ült és frissített, de amire megtöltöttem a kulacsaim, Ő már útnak is indult. Gondolom nem örült, hogy ilyen közel kerültem hozzá, főleg, hogy a 3. helyen volt, én pedig a 4. helyen futottam. A pontot elhagyva elkezdett besötétedni. Le is kaptam a zsákot a hátamról, de nem a fejlámpát, hanem az esőkabátot kellett elővennem. Olyan vihar közeledett, hogy jobbnak láttam, ha kéznél van. Sokáig nem haszontalankodott a kezemben, mert az első 2 csepp esőt mogyorónyi méretű jég követte, ami úgy 3/4 órán át verte fejemet és még egy jó órán át ömlött csak úgy simán az eső. A biztonság kedvéért mindezt fölfelé miközben jó nagyokat villámlott. Én nem tudom, mennyivel csökkenti a sült terepfutóvá válásom, ha eldobom a botom, de az előttem haladók közül ketten is úgy döntöttek, hogy kisebb az esély a hamvasztásra bot nélkül, így otthagyták az út közepén a futóbotot. Az én botom még alig 1,5 hónapos és igencsak a szívemhez nőt, így én nem voltam hajlandó megválni tőle. Még ha lassan is haladtam, itt is volt elég történés ahhoz, hogy utólag csak pár percnek tűnjön ez mászás. Felérve a tetőre újra a depó ponthoz értem. Olyan 80 pár kilométer volt a lábaimba, és az utolsó 2 óra szétázott cipőben. Abban a pillanatban állt el az eső, ahogy beléptem a sátorba és nem kis meglepetésemre, nem csak a 3. versenyzőt találtam a sátorban, hanem a 2. az 1. és a női 1. helyezettet is. Mindenki szárítgatta a ruháját és öltözködött. Én két pohár zöldségleves elfogyasztása közben, lecseréltem szárazra a zoknim, felhúztam a Dynafit Alpine Pro cipőm és egy száraz mezt. Közben a szervezők elmondták, hogy az időjárás miatt nem merik felengedni a mezőnyt az utolsó hegyre, emiatt hosszabb lesz a pálya, de kevesebb lesz benne a szint. Egyik szemem sírt, mivel egy gyönyörű, de kemény részt kihagyunk, a másik meg csak pislogott, mert oké, hogy más lesz a pálya, de honnan lesz szalagozás?! Erre kiderült, hogy visszafutunk arra, amerről jöttünk, majd az első 2 frissítőpont felé megyünk vissza a célba. Hát nem voltam túlságosan boldog, hogy elveszítettem a biztos tájékozódást adó track használatának lehetőségét. A pontot abszolút 4-ként, de a férfiak között már 3-ként hagytam el. A száraz ruha és a két pohár leves olyan erőt adott, hogy utolértem a női elsőt és át is vettem tőle a női mezőny vezetését :D, aztán a férfi második futót is megelőztem és hárman, velem az élen, verettünk lefelé a következő pontig. Ahogy megérkeztünk, abban a pillanatban indult el az első helyezett tovább a cél felé. Itt még nem voltak felkészülve ránk, így nem sok mindenből tudtunk válogatni, én ettem egy banánt és indultam is tovább. A többiek picit tovább maradtak, de sajnos látómezőn belül futottam, így nem kellett sok, hogy a bolgár lány utolérjen és el is menjen mellettem. Nagyon sokáig tapadtam rá, aminek köszönhetően elég jól elléptünk. Itt már csak arra kellett koncentrálnom, hogy a célig kitartson ez az előny. Egy szétázott saras szerpentinen haladtunk felfelé, ránéztem az órámra és láttam, hogy mindjárt este 8, akkor végre előkerülhet a Petzl nao +, felraktam a fejemre, de nem kapcsoltam még fel. Ahogy haladtam felfelé, hallom, hogy biztatják a női elsőt. Nem tudtam, hogy mennyire ment el tőlem, de megnyugtató volt hallani, hogy mindjárt itt az utolsó pont. A szerpentinnek köszönhetően, az a mindjárt az még egy jó 10 perces kilométer volt.

 




A ponthoz pont a naplementére értem oda, gyönyörű látvány fogadott és ezt még egy jó hírrel meg is koronázták, mégpedig azzal, hogy már csak 4 km van vissza a célig. Ittam egy pohár kólát és a kezemben egy darab banánnal futva indultam neki az utolsó pár 100 méter mászásnak és a maradék 3,5 km lejtőnek. Úgy futottam lefelé, mintha most rajtoltam volna, akkora energia szabadult fel bennem, hogy azt el se tudom mondani. Hihetetlen érzés volt, hogy a célversenyen a 2. helyen (korosztályos 1.) érhettem a célba és a befutóérem mellett, NedyBaliBeája is ott várt. Nagyon jó érzés, hogy olyan párom van, aki mindig támogat a céljaim elérésében. Kb. egy óránk volt ünnepelni a 2. helyem, mert közben Juci is beért a 3. helyen, így innen már kettőnket ünnepeltük. Nagy élmény volt a vasárnapi díjátadón a dobogón állni, ja és a fő szervező magyarul gratulált, ami annyira meglepett, hogy angolul köszöntem meg neki :D!


 

Hazafelé azt beszéltük Jucival, hogy a jövő évi naptárunknak van egy újabb biztos pontja, hiszen mindketten beleszerettünk ebbe a versenybe és az első helyezettek egy gyönyörű kolompot kaptak, ami igencsak jól mutatna otthon. Szóval érdemes figyelni a Skyrunning Szerbia versenyeit, mert nagyon profi szervező csapat."

 

További cikkek:

Túra
Kovács Józsi a Hegyi Kihíváson készült a Julian Alps terepfutó versenyre
2021.08.12.
Dynafit nagykövetünk a cseh Hegyi Kihívás nevű terepfutó verseny 64 kilométeres távját teljesítette, amely 2800 méter szintemelkedést tartalmazott. ...
Túra
Egy hétvége alatt két versenyen vett részt Michtiov Emese
2021.07.06.
Dynafit nagykövetünk szombaton a Trail Zone Gaja, vasárnap pedig a Nyúlcipőbolt Börzsöny Trail terepfutó versenyen vett részt. ...
Túra
Michtiov Emese tapasztalatai a Dynafit Alpine Running Vest futómellényről
2021.06.26.
Dynafit nagykövetünk hosszas keresés után megtalálta a számára megfelelő futómellényt. ...
SpiderClub Airborne