Telnek a napok, egyik éjszakába nyúló melózás a másik után. Mielőtt megőrülnénk, ki kell szakadnunk hétvégére. Meleg, tengerpart, napozás. Igen, épp ez kellene most. A laptopon még meg van nyitva Sevilla mesésen napos időjárás előrejelzése és a fapados járat oldala, amikor már épp síbakancsot csatolunk Ausztriában, Semmeringben. Hogy kerültünk már megint hegyre? Fogalmam sincs igazából. De kikötöttük: semmi kemény sport, csak lazulás, szépen síelgetünk 1,5 napot.
Már akkor kicsit kellemetlenül éreztem magam, amikor megvettük a napijegyet a felvonóra – tavaly már csak túrasíztünk, klasszikus síelést teljesen lecserélve, de amikor fél órát álltunk a tömegben felvonóra várva, egyértelmű lett: ilyet még egyszer nem csinálunk. Halom pénzt elköltünk felvonóra, hogy sorba álljunk, aztán meg a tömegben lesízzünk pár perc alatt, hogy újra fagyoskodva sorba álljunk és felvonózzunk. Rendben, ezért jöttünk most. Pihenünk. Szép az idő, minden oké.
Aztán már megint nem tudom mi történt, de már arra kapcsolt vissza a tudatom, hogy az egyik hütténél épp egy túrasízőt faggatok, hogy milyen útvonalon jött fel. Mint kiderült, Tamás mindeközben egy másik túrasízőt kérdezett ki, aki épp a mosdóban öltözött át. Egyértelmű lett, hogy a másnapi síjegy árát inkább túrasí felszerelés bérlésére költjük.
Mivel nem volt hegyivezetőnk, így csak olyan útvonal jöhet számításba, ahol biztosan nem kell tartanunk lavinaveszélytől, eltévedéstől. Könnyen meg is találtuk azt az útvonalat, amiről a túrasízők meséltek. Erdőben, kellemes, sokszor olyan széles ösvényen, hogy ketten egymás mellett is kényelmesen elférve kezdtük haladni fel a hegyre. (Stuhlecki 1C pálya melletti erdős rész.)
Tökéletes ellentét: míg a pályákon óriás tömeg, hangoskodás, hüttékből kiszűrődő zene, itt csak mi ketten, a nyugalom és a túrasík alatt ropogó hó hangja. Az út során összesen 3 túrasízővel találkoztunk. …és a legfontosabb: nem fáj a térdem! Végre csak a pulzus szab határt a tempónak – ami igen gyorsan be is következik. A sérülésem óta a leghosszabb futóedzésem 1,5 óra volt és mivel a túrasível tökéletesen be lehet lőni a futásnál is „használt” pulzust, így a bő 2 órás menetelés 810 méter szinttel jó tesztnek is bizonyult arra, hogy áll az állóképességem 2,5 hónap lazább edzést követően. Pulzusom az indokoltál magasabb volt és Tamás szerint valamivel lassabb vagyok mint voltam, de ez az elmúlt időszak miatt egyáltalán nem meglepő. Nem mondom, hogy kellemes érzés átélni, hogy míg novemberben életem legjobb formájában A Körön 100 km futás után még (a lehetőségekhez képest) tele voltam energiával, most meg 2 óra után már fáradok. (A Kör teljesítők között általánosan vallott tény, hogy A Kör 100 km után kezdődik igazán, 50 km-nél pedig még úgy kell érezned magad, mintha épp csak akkor indulnál egy bemelegítés után.) Ugyanakkor végre térdfájdalom nélkül sportolok. Szép fokozatos terhelésnövekedéssel remélhetőleg gyorsan visszaépíthető a korábbi forma.
Hogy milyen szétnézni a hegytetőről verőfényes napsütésben úgy, hogy nem a felvonóval, hanem saját erőből jutottunk fel a hegyre? Továbbra is megfizethetetlen. Egyszerűen más a hegy. Soha nem lesz olyan szép mint felvonóból kiszállva. Ahogy a lesízés sem lesz soha olyan nagyszerű. Vigyorogva ültünk be a kocsiba, hogy hazainduljunk, amikor Tamás megjegyezte: „egyébként végül nem 2 hetes osztrák autópálya matricát vettem, hanem 2 havit. Jó döntés volt, nem?”
Öltözékről:
A túrasí öltözetnél a legfontosabb a réteges öltözködés. Mivel -12 fok volt, így felfelé merinói aláöltöző és Dynafit TLT Thermal dzseki volt rajtam. Először próbáltam ilyen hidegben ezt a kombinációt. Tökéletesen elvezette az izzadságot, jól szellőzött, nem fáztam egy percre sem. Lefelé sízéshez erre vettem rá egy kabátot és a vékony futókesztyűt síkesztyűre cseréltem.
