2017 tavaszán futással, azaz terepfutással bővült az AlpinTeam egyesületünk. A már ismert Alpinbike Team, az AirborneClub és a SpiderClub filozófiával indítjuk el negyedik, Alpinrun szakosztályunkat. Szeretnénk létrehozni egy kis klubot, amely a futóboltunk köré szerveződő futókat, versenyzőket fogja össze.

Michtiov Emese nyerte a Zemplén Trail félmaratoni távját

Michtiov Emese nyerte a Zemplén Trail félmaratoni távját

2019.09.19.
Dynafit nagykövetünk elsőként futott be a Zemplén Trail terepfutó verseny félmaratoni távján.

Michtiov Emese nyerte a Zemplén Trail félmaratoni távját

Menni, menni tovább, ez járt a fejemben a vasárnapi versenyen és nem is jutott eszembe több a dalból, ma meghallgattam, és nem véletlen, hogy akkor ott épp ezt mantráztam (dalszöveg a cikk végén).

Az Alpinrun jóvoltából, meghívást kaptam a Zemplén Trailre és a félmaratoni távra neveztem, mivel messze van nem szerettem volna egyedül nekivágni az útnak, megkérdeztem a barátokat, ismerősöket, hogy kinek van kedve eljönni. Végül a Coffeerunból Szász Krisztián ért rá ezen a vasárnapon, és még Dávid Rozenberszi, - aki pedig épp fuvart keresett a versenyre - csatlakozott hozzánk. Sátoraljaújhelyen pedig Szúcs Attila várt minket, akit KESZ-ről ismerek, így elég jó csapat gyűlt össze.

Reggel hat órakor indultunk Budapestről a helyszínre – már itt konstatáltam, hogy izót hozhattam volna -, valamivel kilenc előtt érkeztünk meg, így éppen ideális, egy óránk maradt a rajtig. A rajtszámokat Sátoraljaújhely központjában a Kossuth téren vettük át, a rajt is itt volt. Összefutottunk Kiss Viktorral, aki részletesen elmagyarázta mire figyeljünk a pályán, mert a jelölés ellenére azért előfordult már tévesztés.

 

 

Bemelegítés után nekiindult a két táv 220 fős mezőnye, az első 3,8 kilométeres - kétharmad részben aszfaltos - kaptatónak, amit a leírás alapján nehezebbnek gondoltam. Lelkes gyerekek és ifjoncok is voltak a futók között, plusz motivációt adva nekünk. Hamar hűs fák árnyéka borult a fejünk fölé és megszállt az az igazi zempléni nyugalom, amit tavaly is éreztem ezen a tájon.

 

 

A helyszín egyébként Tokaj hegyalja régióhoz tartozik és csodaszép, a sípályánál volt a versenyközpont, amin többször is keresztülfutottunk, mindig látva fél szemmel, hol tartunk időben, így volt ez az aszfaltos kaptató végén is. Itt egyébként frissítőasztal is volt vízzel, izóval, szőlővel és szőlőcukorral, - tudtam meg utólag, mert nem álltam meg -. Az erdei úton pár perc után egy elágazás következett, ahol kis tábla jelölte a 21 km-es táv első és második körének útvonalát, és itt még egy kör erejéig a 10 kilométeres távval együtt haladtunk. Ezután következett egy hurok a sípálya mellett – nekem nagyon hangulatos volt oda felfutni – és utána következett a második kör. Az útvonal egyébként végig nagyon jól volt jelölve és irányítva is, így cseppet sem bántam, hogy nem bajlódtam a track letöltésével, pedig ahogy szétszéledt a mezőny volt ahol egyedül haladtam a Borz-hegyen, amit annyira szeretek a terepversenyekben, csak én és a még ismeretlen erdő.

 

 

A nehézséget az okozta, hogy nem voltam jó erőben, alig tudtam pihenni mostanában, eléggé kialvatlan voltam, hamar megettem a két gélt, amit magammal vittem és nagy szükségem lett volna a kulacs víz mellé még izóra, sóra és magnéziumra. (Amit a hátizsákban hagytam az övtáskával együtt, de a mellény sem ártott volna). Ismét sikerült elbagatellizálnom a frissítést, - cserébe súly nélkül futottam - , aminek jutalma egy jó kis vándorgörcs volt, ami az utolsó 11 km-es kör második felétől elkísért a célig. Dóra szavai csengtek a fülemben: ”amire azt gondolod, hogy elég, annál sokkal több kell.” Na, igen, ez pontosan így van! Az egyik emelkedő végén kezdődött valahol a Magashegyen, és hol engedett haladni, hol pedig belassított. Innen is köszönöm a két lánynak a legjobb időben érkezett segítséget a frissítő pont előtt. (Igen vagyunk páran olyanok, hogy a kezünkbe kell adni az izót és ránk „parancsolni”, hogy vegyél szőlőcukrot - ami nem a legjobb, mert feldobja a vércukorszintet, aztán hamar lezuhan, de akkor nagyon jól jött :-) .

Az útvonal igazán vadregényes, igazi magashegyi hangulatot idéz, haladós lejtőkkel, technikás szakaszokkal, combos emelkedőkkel, figyelmet igénylő single trackkel – ez volt a kedvenc részem -, és a cipő és ruhaválasztásom is tökéletesre sikerült. Valahol az erdő közepén egy tapasztalt edzőnek tűnő férfi – szerintem biztosan az volt - irányította a futókat stopperrel a kezében, mindig kedvesen megdicsért, és mondta az időmet, a második körön pedig a pozíciómat is, ahogy elhaladtam mellette – ekkor még jó időt mentem magamhoz képest. Ha egyszer lenne edzőm, pont ilyet álmodnék magamnak.

 

 

Néha felbukkant előttem távolról egy-egy futópóló, ahogy haladtam egyedül az erdőben, biztosítva arról, hogy jó helyen járok. Az utolsó szakasz elején, beértem két srácot, akik meg is kérdezték  -Ennyire szereted-e a Dynafitet, hogy abban futsz?-, jól elbeszélgettünk, mondták is, hogy várják majd a beszámolóm, de menjek, mert elöl vagyok a női mezőnyben. A következő emelkedőn viszont lemaradtam tőlük, már nem bírtam a tempójukat. A végére jutott 435 méter szint, itt kicsit megborultam, a dehidratáció kiütött, innen jött a „menni, menni tovább” mantra és vánszorogtam, mint egy hajótörött. A befutó nagyon hangulatos volt, örültem a női első helynek, de tudtam, hogy nem úgy sikerült, ahogy szerettem volna, nagyon sok percet elvesztegettem. Egy erősebb mezőnyben, ez aligha jött volna így ki.

 

 

A többiek már vártak a célban, Dávid első helyen, Krisztián a harmadikon, Attila pedig nem sokkal mögöttük ért célba. Kis visszatöltés, nyújtás és zuhany után, következett a díjátadó, ahol igazán kedves a helyre jellemző ajándékokat kaptunk. Elköszöntünk a szervezőktől és visszasétáltunk, jókat beszélgetve – levezetésként - a központba, hogy még a hosszú hazafelé út előtt együnk valamit.

 

 

Talán egy apró kritika, amit a többiek is hiányoltak, a frissítő asztalok választéka, főleg a célban, a kimerült szervezetnek jól jön egy kis banán, vagy zsíros kenyér, paradicsom, aprósütemény, ropi – a futók szeretnek enni.

Egy napra sok élmény sűrűsödött be, mindannyian nagyon jól éreztük magunkat! Attila volt a szerencsésebb, mert ő már péntek óta csapatépítőn volt a helyszínen. Jó szívvel ajánlom ezt a versenyt mindenkinek, nem fog csalódni! Jövőre újra ugyanitt, hátha sikerül szépíteni!

 

 

Ui.: (Kellemes hétvégét lehet itt eltölteni, akár családostól – kalandpark, libegő és bob pálya is van!) Nekem pedig egy újabb tanulság, kicsit pihenősebbre kell fognom magam az őszi időszaktól.

Számok: 21,25 km, 880 méter szintemelkedés 2:23:03 az órám szerint.

A dalszöveg, pedig ez volt:

„Szekér a sorsunk
Két angyal húzza,
Nevet az egyik,
A másik már unja,
Fekszünk, itt hátul
Altat a szél,
Ne siess kedves,
Van előttünk még...

Menni, menni, menni, míg csak útra találsz.
Hagyni, hagyni, hagyni, hogy csak vigyen a vágy,
Élni, élni, élni, úgy, hogy semmit se bánj...
És szemedben a jel
Hogy látod, amit kell.”

(Rúzsa Magdi: Jel)

További cikkek:

Túra
Kovács Józsiék a Dél-Bükkbe utaztak a Nomád terepfutásra
2019.10.15.
Dynafit nagykövetünk holtversenyben 4. helyezést ért el a Less Nándor emléktúrák és Nomád terepfutáson. ...
Túra
Büki Ádám másodikként ért célba a Garmin WTF Buda terepfutó versenyen
2019.10.11.
Dynafit nagykövetünk második helyezést ért el a Garmin WTF Buda terepfutó verseny 21 kilométeres távján. ...
Túra
Kovács Józsi a Garmin WTF Buda terep sprinttávját választotta
2019.10.09.
Dynafit nagykövetünk a Garmin WTF Buda Terep M távján 7. helyezést ért el. ...
SpiderClub Airborne