Utolsó utáni pillanatban dőlt el, hogy tudok indulni a versenyen. (A másik opció a gólyatábor volt.) Elég megviselten álltam reggel a rajtban. Az allergiám kijött nagyon ezen héten és még az előző heti 4 versenyt sem igazán pihentem ki, nemhogy Barbi szerdai erősítő edzését. A hajlítóim jelezték, hogy nem biztos, hogy jó napot választottam a versenyzésre.
Érdekes mindig az az érzés, amikor a bemelegítésnél egy porcikám se kívánja a futást, de amikor átkapcsol az agyam verseny üzemmódba, akkor hirtelen sok fájdalom feledésbe tud merülni. Most is ez történt, egész könnyed lett a mozgásom Nagy Peti mögött. Nem esett nehezemre tartani a ritmust, pedig a tavalyihoz hasonló tempót futottunk az első körben.
A kör végén megittam egy gélt, majd ráfordultunk a második körre. A szél felerősödött és a meleg is egyre jobban ütött. Peti visszavett a tempóból, aminek kicsit örültem, mert így könnyen ott tudtam maradni, ugyanakkor sejtettem, hogy visszafelé kemény tempót fog diktálni.
Ez hamar be is igazolódott. 3 kilométeren keresztül folyamatosan kínálgatott, bele-bele rángatott a tempóba, de észnél voltam és rögtön mellé futottam, hogy azt az érzést keltsem benne, hogy könnyen át tudom venni a próbálkozásokat. Pedig egyáltalán nem így volt. Néhány másodpercig összeszorítottam a fogam, hogy ott tudjak maradni és közben próbáltam pókerarcot vágni hozzá.
A cél előtt 800 méterre lévő fa beülőt néztem ki, hogy addig kell kibírni együtt, utána talán jó lehetek. Egy kilométerrel a vége előtt viszont Peti megint váltott egyet, amit már nem tudtam lekövetni és elkezdtem leszakadni. Később még egyet bele tudtam váltani én is, de az már kevés volt ahhoz, hogy esetleg visszaérjek.
Peti teljesen megérdemelten nyert, ezzel kiegyenlítette a tavalyi számlát. Megbeszéltük, hogy jövőre döntőzünk…
A verseny után még várt egy megtisztelő feladat. A gyerek futamon, illetve a 8 kilométeres távon mi akaszthattuk a befutók nyakába az érmet a Garmin Team tagokkal.