Mindig mindenkinek azt mondtam a Crosskovácsiról, hogy szerintem itthon az egyik, ha nem a legjobb maraton, mert rövid ugyan, de velős, értve ezalatt a terepviszonyokat és a szintet is.

Közben rájöttem, hogy én viszont immáron 4 éve nem indultam rajta, így aztán végre semmi más elfoglaltságom nem lévén, a héten kitaláltam, itt a kitűnő alkalommal megnézni ezt a versenyt ismét. Ezen jeles alkalomból szerdán megpróbáltam a pálya egy részét is megnézni, amit rögtön úgy indítottam, hogy nagy büszkén elmagyaráztam Danimnak a Hárs-hegy aljába érve, múltkor Káldi Tomival itt felmentünk szemben valami jelzésen és egyből ott is voltunk a lovardánál, jó lesz ez az útvonal nekem is. A jelzés rendben is volt, de én közben úgy gondoltam, a teli piros jel jobban tetszik, ezért letértem az emlékezett útvonalról, és majdnem hipp-hopp fent is találtam magam a Fekete-fej nevű csúcson, ami nem esett jól  Már itt kezdtem gyanakodni, hogy ez egy jel, nem menj oda Nagykovácsi közelébe, de nem vagyok én babonás (csak fekete macska ne menjen át előttem, meg ugyanazt a zoknit kell felvenni ugyanazon alkalmakra) megnézem a pálya egy részét. A felvezető kör nem kell nekem, utána valahogy így feljövünk a kastélytól, oké, körülbelül meglesz, aztán majd kiérünk a nagy fehér kövesre, onnan arra a Kutya-hegyre, na itt jött szembe egy óriási fekete kutya, gyors visszafordulás, kit érdekel ez a rész, még megnézem a Telki fölött részt, de jó, nem kell lemenni a faluba, örömködés, felmászunk a Nagy-Kopaszra és már kész is, mehetek haza. Utána még gondolkodtam kicsit, hogy túl genyó ez a pálya most nekem, de ha megvan az elhatározás, gyereknek is megígértem, versenyzünk együtt, mindegy.

Pénteken még egy jó kis tárgyalás, aztán visszaautókázás, s útközben gyorsan elugrok nevezni is, ha már nem tettük meg jó előre. Történetesen az évszázad esőzése kísér utamon, már az autópályáról letérve látom, hogy gyakorlatilag csak Nagykovácsi felett óriási zivatarfelhő, amiből minimum cigánygyerekeknek kell potyogni. Remeteszőlősnél olyan barna árvíz özönlik szemben az úton, hogy tényleg megszavazom, a gyereket benevezem, én meg nem indulok. Persze azért nevezek én is gyorsan, majd egy hánykolódós éjszaka után, reggel Cleppit felvéve együtt közelítünk a tetthelyre. Egész jó helyen találunk parkolót, pakolgatás, cuccok betárazása a zsebekbe, s még itatóembert is találunk Cleppinek Linda és Norbi személyében, akik nagyon lelkesen felajánlják, hogy nekem is adnak kulacsot Anna-laknál. Örök hálám érte innen is, azt hiszem, ha verseny közben ott megálltam volna kulacsot töltögetni, nem mentem volna tovább….bár lehet az lett volna az okosabb döntés utólag. 

Bemelegítésem a szokásos béna semmi, eltekerünk Cleppivel a felvezető kör elejére, mert én azzal rémisztgetem, hogy láttam, ott valami szántóföldre kell bemenni és akkor tuti már az elején elnyel örökre a dágvány. Legalább ennyi értelme volt a gurulgatásnak, mert szó sincs süllyesztőről, egész pofásnak néz ki az eleje, hurrá, akkor a pálya sem lehet annyira rémisztő, mint gondoltam a tegnapi eső után. Hosszútáv elrajtol, középtáv beszólítás, szokásos kiszaladok a bokorba, Brigi szerencsére megfogja addig Biggit (bringám), aztán már rajtolunk is.

Paul, mint egyik főrendező még kiabál nekünk, hogy hol jobbra meg hol balra tartsunk a kastélyparkban a sár miatt, de ez innen már szerencse kérdése, kinek hol sikerül a mezőnyben éppen nyomorogni. Én az első emelkedőig megúszom, mert egészen jól az elejével tudok maradni, s nem kell leszállnom a terepet meglátó, azonnal bringát tologató emberek miatt, ahogyan hátrébb sokaknak nincs ezzel szerencséje ilyenkor a versenyek elején. Az első köves emelkedőn hátulról megérkezik gyermekem is, hajrá anya felkiáltással az udvarias „anyukámmaltekerek” helyett faképnél hagy, de nem ez a legnagyobb baj, hanem az, hogy érzem, valami nem klappol. Fáj a derekam, pedig nem kellene, a lábaimban valahogy nincs meg az az erő, ami néha képes úgy tekerni, ahogy még magam sem akarok, de azért nyomorgatom magam. Hamar visszaérünk a kis körről a kastélyparkba, aztán hangos szurkolástól kísérve meg is kezdjük megint a mászókázást.  

És a lábak nem akarják az igazat. Megelőz Derva, ahogy ez lenni szokott, még meg is lepődök, hogy nem azonnal tűnik el a látómezőmből, mint általában, de nem reménykedek túlzottan, mert érzem, hogy ez ma nem az igazi erő vagy hogyishívják. Szépen elhullámvasutazunk a Nagykovácsiból erdőbe vezető fehér dózerig, itt már gyakorlatilag tök egyedül megyek, kicsit felmászunk,elválik a rövid táv a többitől, na meg a tüdő a májtól….Jön egy hosszabb egyenes szakasz, ezeken olyan jókat tudok menni néha, de most valahogy ezt sem élvezem, csak az jár a fejemben, hogy akkor most ez a derékfájásos sztori szoros kapcsolatban van azzal, hogy a lábaim olyan engedetlenek, vagy nincs összefüggés, csak éppen 2in1 ezek most itt összetalálkoztak a testemben….de szerencsére jön a közös frissítő, amit még megelőz a kerítés mellett kígyózó turisták hada, és Tasi család kutyástól, szurkolva, éppen szokásos futás dózisukat teljesítve 

A frissítőről egy jókora lejtőzés, ami nekem elég ismeretlen, így óvatosba kapcsolva ereszkedek lefelé, aminek eredményeként az aljában megjelenik mellettem Bea, és némán elteker mellettem olyan erővel, hogy szinte állva maradok. Persze azért fejben még tudok tekerni, így elkezdem nyomni mögötte, egy pillanatra meg s ijedek, mert kicsit hozzáérek a hátsó kerekéhez, aztán ezerszer bocsánatot kérve, inkább maradok hátrébb, nem ám feldöntöm mindkettőnket. A tetejére érve, megállok a frissítőnél, utána Tasiék megint lelkesen szurkolnak, próbálok mosolyogni, azt hiszem inkább vicsorgásra sikerül, de megyek tovább, megelőzőm Cicát, akit nagy erőlködésemben meg sem ismerem, csak amikor hátulról kedvesen szurkol, szólok hátra, hogy já, te vagy az ecsém? Innen jön korábbi emlékeim szerint egy nem túl barátságos lejtőzés, tartok tőle, hogy az előző napi esőzés miatt elég gázos lesz, de meglepetésemre, semmi para, szépen lehet ereszkedni rajta, persze valamiért ma minden lassabban megy, de ezen már nem is aggódom, csak ne menjek bele az óriási keréknyomokba, ez a cél, sikeresen leküzdöm, kezdődhet megint egy mászás, az legalább nem sáros. Beát látom magam előtt feljebb, de most számomra is érthetetlen módon valahogy nincs a fejemben és lábamban semmi küzdőszellem, pedig pár fiút utolérve, kedvesen bíztatnak, hogy itt van előttem egy másik lány. Anna-lakig elküzdöm magam, még az első kulacsom is majdnem harmadig van, Benkó Laci szokott módján tuti megdicsérne, hogy egy U3-as értelmi szintjével vetekszik a folyadékfogyasztással kapcsolatos tudásom, de szerencsére Linda már adja is a teli kulacsom, Norbi kicsit arrébb lelkesen vízzel kínálgat, és szurkolnak, én meg hálálkodom nekik. Szuper volt a segítség, ha nincsenek ott, tényleg megállok, aztán szépen a dózer úton visszacsorgok szerintem Nagykovácsi első cukrászdájáig. Tudom, hogy innen még egy kis lejtő, aztán egy utolsó nagyobb mászás majdnem a Csergezán kilátóig, na meg persze onnan még egy kis hullámvasút, amit az órámba bele is írtam előre, „itt majd ne akadj ki” felszólítással, mert tudtam, hogy addigra utálni fogom, ha még csak egy métert is kell felfelé vagy síkon menni, márpedig onnan még volt hátra. Apropó óra, hát az elkezdte mérni az időt, mérte is végig, de valamiért a gps jelet nem fogta, amit én úgy rajt után 15 perc elteltével detektáltam. Így hiába volt a kis rajzom melyik km-nél van itató, és emelkedő, meg csúcs, meg ne akadj ki, pont nem ért semmi, ugyanis szegény kis órám mindvégig azt mutatta, hogy éppen a nulladik kilométernél járok. Mondjuk úgy is éreztem magam, mint egy nulla, de becsületemre legyen mondva, nem akadtam ki, mikor megláttam, hogy az óra nem mér semmit, mert amúgy is tudtam, hogy ez ma annyira rossz, hogy inkább egy ajahuaszka szertartásra kellett volna mennem, ahonnan egy tűzalagúton áttörve, érezve hogy ez a gyötrelem örökké fog tartani,mégis felérek a fehér fénybe, minden szenvedés megszűnik….szóval beértem a célba. Csodálkozásomra Bea szemlátomást éppen előttem ért be, verseny közben pedig megesküdtem volna, hogy minimum negyed órával később érek be, mint ő. Nagy öröm mindenkinél, szuper, még így is harmadik lettem, de azért hozzátartozik, hogy ez a pálya szerintem nem tartozik a könnyűek közé hazai szinten, sem technikailag, sem erőnlétileg, egyszóval minden csajnak gratula ezúton is, aki a középtávot végigtekerte. A derékfájás meg úgy tűnik a pálya velejárója volt, mert többen panaszkodnak ugyanerre a verseny után, ami kicsit megnyugtat, nem kezdődött megint valami nagyobb rakoncátlankodás a hátamban.  

Célból kiténfergek, megkeresem gyerekemet, többen tudósítanak, hogy Cleppi kiállt és hazament, gyermekemtől eltarhálom a törölközőjét, megejtek egy nagy koedukált, jéghidegvizes zuhanyzást, aztán felkeresem a közösségi tért, azaz a kaja-pia sátrat. Még időben, mert elered az eső, egyre jobban rákezd, az eredményhirdetést már özönvízben élvezzük végig, de megérte, végre klassz egyedi érmet, technikai pólót és virágot is kapunk a dobogón 

A Crosskovácsi méltán szerepel emlékeimben kitörölhetetlenül, nehéz pálya, szuper rendezés, kitűnő útvonaljelölés és pályabiztosítás, nagy dicséret a szervezőknek, jövőre remélem ismét ott leszek.

A válasz pedig a velem mi történt kérdésekre csak annyi, köszönöm megvagyok, annyira azért nem mentem bénán talán, nem vagyok szuperlény, csupán egy esendő, bringázást szerencsére még mindig imádó néni, csajszi, anyu, kinek mi tetszik, aki igenis elfárad néha…..például most. Így aztán nincs más hátra, mint egy jót piknikezni legközelebb.