Az idei év eddig olcsó buborékmentes pezsgő ízére hasonlít és időnként másnapos fejfájás szerű fásultsággal tarkított, de akadnak benne azért jó pillanatok bőven, melyek kárpótolnak az elmaradt versenyek, lemondani kényszerült események és a kevesebb bandázós lehetőségért.
Egy ilyen volt a most hétvégi „mégis eljutottam 1500 méter fölé” élménye. Ahogy kezdtem visszaszerezni az erőt, — a peches nyári légúti betegségem után – pittyent a telefonomon, a Nyugati-Tátra csoportba érkezett üzenet: – Megyünk valahová, most hétvégén? – írta Alfréd. Aztán hamarosan összeállt az útiterv és a csapat is. A végén hárman vágtunk neki hajnalban az egy napos útnak.
Reggel kilenc órakor már készülődtünk Terchova mellett a Diery Hotel parkolójában, hogy felfedezzük a Kis-Fátra Nemzeti Park egy szeletét, mely 233 km2 védett övezetet ölel át. Már itt éreztük, hogy erősen tűz a nap ezért elővigyázatosan még a vádlinkat is befújtuk napvédővel.
Hamar hűs fák árnyékába értünk és néhány fahídon átkelve a Diery-szurdokon haladtunk felfelé. Kezdetben Szalajka-völgy szerű szelíd vízeséseket láttunk majd egy vadregényes fémlépcsőkkel, létrákkal és láncos kapaszkodókkal kiépített sziklahasadékokkal tarkított kanyonban másztunk felfelé. Alattunk zubogott a türelmetlen víz a völgy felé, és a sejtjeinkben éreztük ennek a csobogásnak és zúgásnak az erejét.
Sok volt a különböző korosztályú és edzettségű túrázó, – egy iskolás csapatot is igyekeztünk kikerülni – néhány bátrabb előzés után azonban már kényelmesebben tudtunk haladni. Egy csodaszép vadvirágokkal teli mezőre bukkantunk ki, ahol sok színes pillangó repkedett és innen felnézve körbevett néhány izgalmas csúcs is, akkor még nem sejtettem, hogy mindegyikről hamarosan lenézünk.
Az egy nyomtávos ösvények közül a bal oldalit megcélozva hamarosan meredek mászásba kezdtünk, ami láncos kapaszkodásba fordult. De jó fogások voltak a sziklákon a láncra nem is nagyon volt szükség. Egyáltalán nem bántam, hogy eddig még alig volt futás az útvonalon, mert ez a pókemberes haladás is jót tesz a terepfutó izmoknak (meg a jelen edzettségi szintemnek is). A sziklás Maly Rozsutec csúcson a látvány lenyűgöző a nap pedig szikrázó volt.
Érdekesség volt számunkra, hogy a helyiek amellett, hogy folyamatosan köszönnek: - Dobri gyeny! vagy - Áhoj! hatalmas hátizsákokat és összecsukható botokat cipelnek. Kerestük az okát mi lehet benne, a túra végére ez is kiderült. A „Gyakujem!”- köszönöm és a” Pozor!”- vigyázat is fontos szavak az útra, de nekem a „Pardon!” is bevált. Érdemes vigyázni és távolságot tartani egyes részeken, már csak azért is, mert a nagy bakancsok alatt megindulhat egy-egy kő.
A sziklákon visszafelé nehezebb volt haladni, néha kicsit tolatni is kellett, vagy kivárni, amíg kitisztul az út. Ezután a szemben lévő ösvényen haladtunk felfelé, ekkor volt a legmelegebb, de tartalékoltuk a kulacsok tartalmát. Nagyon hasznos volt a sapka és az a bizonyos sport fényvédő spray. Azt viszont furcsállottuk, hogy kutyákkal is túráztak néhányan ebben a hőségben, kőszáli kecske ugrásokat elvárva a hevesen lihegő szőrős ebektől. Az órán fent volt az útvonal néha rá- ránéztem, a távolság alig fogyott mégis érzésre, hatalmas területet tettünk meg.
Az árnyékos részeken a völgyben az ösvény mellett fiatalok heverésztek nagy, több napra bekészített túrahátizsákok pedig mellettük. Idilli volt ez a kép. De egyébként is sokféle korosztállyal találkoztunk, feltűnt, hogy még az idősebb hölgyek is simán nyomták topban a meredek emelkedőket.
Még egy mászás és a következő csúcsot is meghódítottuk, ahol egy ólom kereszt is állt: a Velky Rozsutec. Itt magyarokkal is találkoztunk. Majd fotózkodás után az árnyékban meguzsonnáztunk és erőt gyűjtöttünk. Jól saccoltam be az energiaigényem, a futómellénybe kis zacskóban kesudiót sós tönkölypereccel keverve és Hammer gélt vittem. Folyadék gyanánt pedig az egyik kulacsban hígabb Heed izo, a másikban pedig víz volt, de ennek minimum a duplája kellett volna.
Nagyon sokat nevettünk, mert Alfréd mindig mondta, hogy –Csíz! Csíííz! –, mire kiderült, hogy a telefonja, – aminek erre a felkiáltásra kellett volna érintés nélkül fotót késztenie –, sehogy sem érzékelte ezt. Már körülöttünk is nevettek ezen, vagy rajtunk, ahogy Timivel kacagunk.
„Ha leülsz egy pillanatra, a részletekre is megnyílsz, jobban beléd költözik a hely szelleme” – gondoltam, bár sokáig nem tudtam nyugton maradni. Különleges virágokat találtam és egy süppedős füves területet fedeztem fel. A csúcsról még körbenéztünk és túravezetőnk Alfred Skenderovic rámutatott egy jól „futható” hosszabb gerincre a Poludnovy Grun-ra a túloldalon. A Stoh csúcson egy aranytömböt is találtunk, de kiderült, hogy hamis (vagyis PVC).
A 2 évvel ezelőtti schneebergi túránkról származó Bence mondás, miszerint: - Átbukunk azon a kis hegyen. – ismét új értelmet nyert és kapott egy újabb fokozatot, ugyanígy a „jól futható” szlogen is. A szerteágazó féle-fajta talajra és a sziklára mászáshoz is a legjobb választás volt a Dynafit Feline Vertical cipő, amiben dinamikusan megcsúszások nélkül tudtam haladni. Egyedül a spiccelős lejtőt érezte meg a lábujjam, – az igaz, hogy mindig lazábbra hagyom a fűzőt, ami ide hiba volt – de arra a többiek is panaszkodtak a végén.
Ahogyan a beígért – távolról, jól futhatónak tűnő – gerincen kaptattunk felfelé Timivel, eszünkbe sem jutott volna gyorsítani a tempón, - hiába mondta Alfréd, hogy Mozgás! – inkább egy ballon vízért esedeztünk. (Az egy liter folyadék nagyon kevés egy ilyen hosszú és mászós útra, de nem gondoltuk, hogy semmilyen vízvételre nem lesz lehetőségünk. A 1,5-2 liter a minimum lett volna, ha pedig futunk, akkor még több is.) Szerencsére rövid ideig szomjaztunk, mert az extrán meredek lejtő alatt a völgyben megláttunk egy „hüttét”. Szinte lerepültünk oda, vagyis majdnem. Érthetetlen volt, hogy a széles egykori sípálya közepén egy egyenes ösvény vitt lefelé, nem pedig szerpentin. Kizárólag cikk-cakkban tudtam lefelé haladni a fűben, mert különben a lábujjam átszakítani igyekezett volna a cipő orrát. Közben egy magyar párbeszédre hegyeztem a fülem: - Zsolti! Oda fogunk lemenni? – kérdezte a feleség egy kisgyerek kezét szorongatva. – Látsz, Te itt valami más lehetőséget is?- válaszolta lemondóan Zsolti. Mosolyogtam magamban, hogy szegény Zsolti ma lehet, hogy vacsora és tiszta alsó nélkül marad.
A víz, amihez sokkal nehezebben lehet hozzájutni, mit pl.: a Pilisben, Ausztriában vagy a Nyugati-Tátrában, megváltás volt számunkra. Nincs csap, kút vagy forrás errefelé. Rádöbbentünk mit cipelhetnek a helyiek a zsákban. Az Északnyugati-Kárpátokban található Mala-Fatra,– ami igazából a nagyobb a két Fátra közül – nem viccel, az 1708 méter magasan kiemelkedő csúcsával a Nagy-Krivánnal, de mi ezen a napon másik hármat meghódítottunk.
Hamarosan ismét erdei ösvényeken haladtunk keresztül. Csoda magas fenyvesek és szelídebb erdei single track-kek között. Majd leereszkedtünk a kanyonon, aminek egyik alsó részén elindult az utunk. A parkolóba visszatérve gyors öltözés után megjutalmaztuk magunkat egy jóleső levessel. Igazán jó a konyha a parkoló melletti vendéglőben.
A túrán 24 kilométert, és 2033 méter szintet gyűjtöttünk, de határozottan többnek éreztük, aminek oka a hőség – és a frissítőhelyek hiánya – is lehetett. Szívből ajánlom ezt az útvonalat, mert sok élményt megad, ha egy órával korábban, vagy hétköznap megyünk az talán még ideálisabb. Több napos túrát is lehet ide tervezni, van még látnivaló bőven, és jobban megfutható útvonalat is bizonyára lehet találni.
Köszönöm Alfrédnak a remek útvonalat és a szervezést/vezetést, Timinek meg a sok nevetést!
