Miközben a viszkető szúnyogcsípéseim vakargatom és borogatom a szederinda karmolásokat a lábamon azon morfondírozom, hogy hogyan is jutottunk a múlt hétvégén a Tátra helyett a Zemplénbe.
Igazából a sors kegye lehetett, mert tapasztalt futócsapatunk tagjai nem éppen csúcsformájukat hozzák az idei szezonban. Ám minden úgy kezdődött, hogy bedobtam a chatcsoportba, hogy menni kéne a hegyekbe fel. Majd hamar kiválasztódott időpontként a június 19-20-ai hétvége. Ám a helyszín valamilyen oknál fogva a T-ről áthelyeződött a Z-re. A magam részéről nagyon szép emlékeim kötődnek a Zempléni-hegységhez, mint a három váron át vezető maratoni Panoráma Trail, vagy a Sátoraljújhelyről rajtoló Zemplén Trail félmaraton. Könnyű volt a többiek érdeklődését felkelteni és azzal is tudtam érvelni, hogy arrafelé buja a növényzet, ezért nem kaphatunk napszúrást.
Találtam két szimpatikus útvonalat, a két napos futós túránkhoz vagy túrázó futásunkhoz. Az első - „zempléni csúcsvadászat a határkövek mentén” a Füzéri vár körül halad és a térség legmagasabb pontját a Nagy-Milicet is érinti, amit Alfréd kicsit átrajzolt, hogy igazi 20 kilométeres kör legyen. Ezzel kezdtünk szombaton. Ahogy Füzérre értünk tapasztaltuk, hogy a Kazinczy emléktúra is erre a hétvégére esik. Ez adott egy plusz hangulatot a hétvégének. Többször összetalálkoztunk ugyanis a kemény „legényekkel” és potyáztunk a zuhanyozóban, de ez talán megbocsátható. Cserébe megmentettem az önkénteseket egy áramütéstől, ugyanis a mosogatóba bevezetett slagból szivárgott a víz és a mellette futó áramvezeték több centi mélyen vízben állt, amikor odaléptem, hogy a kulacsomat megtöltsem.
Ahogy elindultunk az első tracken, szinte egyből átjárt a jól ismert Zempléni nyugalom. Vetettünk egy gyors pillantást a várra és indultunk is tovább, hamarosan egy forrásnál frissülhettünk. Kellemes beszélgetős tempóban haladtunk, nagyon jó érzés volt, hogy az emelkedőkön is könnyedén mozogtak a lábaim. A Dynafit mellényem tele volt minden életmentő kellékkel Hammer Heeddel töltött kulaccsal, -géllel és -sótablettával is, valamint néhány -BCAA kapszulával az éppen regenerálódó sérülésem miatt. Elsőként a Remete-hegyen található 700 méteres csúcsra, a Hermanház-tetőre másztunk fel, szó szerint, mert út nem vezetett oda. Itt már felderengett előttem, hogy két hét múlva a Börzsöny Trail nem lesz ennyire játékos. Innen visszamászva már a jelzett úton mentünk tovább a 894 méter magas romvulkánra (egy óriási túzhányó lepusztult maradványára) a Nagy-Milicre. A szlovák-magyar országhatár itt vágja ketté a Eperjes-Tokaji hegyláncot.
Innen tovább haladva egy magas kilátóhoz értünk, ahonnan csodás panoráma tárult elénk, közepén a Legó nagyságúnak tűnő füzéri várral. Innen egy meredek egynyomtávos technikás lejtő vitt vissza a forráshoz és a túra végéhez. Egy gyors zuhany után úgy döntöttünk elindulunk Sátoraljaújhelyre, ahol a szállásunk is volt, hogy együnk valamit. Livinek hála egy szuper helyen a Kogo étteremben, meglepően kedvező áron fejedelmi lazacot ettünk. Bár első látásra nem sok bizalmunk volt a helyben ahogy benyitottunk, később kiderült, hogy még csak két hete nyitottak.
Tele hasunkat sétával nyugtattuk, közben elkapott minket egy zivatar. Egy jégkásagép piros szocreál sátra alatt találtunk menedékre és meleg Cappuccinora. Amíg az eső elcsendesedett Alfréd mesélt UTMB és Istria 100 élményeiről és egyéni UB sajátos felkészüléséről (ami főleg fejben zajlik). Elsétáltunk még a Szlovák határig Újhelyre és megölelgettük a Kazinczy bronzszobrot is, majd már autóval felmentünk a sátoraljaújhelyi sípályához és onnan felsétáltunk a monstrum nagyságú, teljesen kihalt Magas-hegyi kilátóba. Sokat nevettünk, mert sáros és meredek volt én pedig strandpapucsban egyensúlyoztam – mert senki nem szólt, hogy hová megyünk. Mondtam is Alfrédnak, hogy lefelé nehezebb lesz, lehet le kell hozzon a hátán, legalább puhára esik. De epésen megjegyezte, - bóknak szánva -, hogy nem akar keményre esni. Ezen elég hangosan nevettünk.
A kilátás monumentális volt, mindennek a tetején éreztem magam, és még több távcsőben is felfedezhettük a környéket. Visszatérve megtudtuk, hogy jelenleg építési terület és a tilosban jártunk, itt épül ugyanis egy libegő és van hegyi kötélpálya is. Estére már csak a szállás elfoglalása, közös jóga a szúnyogokkal a füvön és egy fesztelen csipegetős, beszélgetős este maradt.
Másnap korán indultunk a Megyer-hegyi tengerszem körünkre, amit egy túraajánlóban találtam. Pár kilométer múlva a faluból kiérve 900 méter alatt felértünk a Tengerszemhez, ahol gyarapodtak tovább a szúnyogcsípéseink. A látvány némileg csalódás volt, mert a fotók alapján nagyobbra számítottunk és elvettük az ötletet, hogy egy Via Ferratára még visszajöjjünk. Azért így is szép volt, de nem ez lett a hétvége fő látványossága. Hamarosan ismét egy kilátó szakította meg utunkat, már újra a Kazinczy emléktúra útvonalán haladva. Hatalmas fém rácsos (tériszony esetén kerülendő) építményre másztunk fel. A kilátás itt is lehengerlő volt. A tetején fotózgatás közben a közeli strand hívó szava is napirendre került.
Innen már csak lefelé vitt az út és kiérve a fák hűsítő árnya alól egy 10 kilométer hosszú „mezei” futás következett. Szerencse, hogy a pigmentfoltoktól való félelmem és a Compressport Race Cap-nek köszönhetően nem hajadonfőtt voltam. Ahogy Makkoshogykára értünk a békés búzaföldek mellett, több Kazinczys túrázóval is szembe találkoztunk. Innen haladtunk tovább, de egy szakaszon úttalan-utakon haladtunk magas fűben és egy beomlott híd állta utunkat. Átmásztunk (vagyis némi huzavona után a többiek is) a túloldalra, és egy fél óra múlva már a Hercegkúti pincesor látványa üdítette fel a melegben megfáradt csapatunkat. A szálláson még tudtunk egyet zuhanyozni és enni néhány falatot mielőtt felfedeztük a helyi strandot, amit nemrégiben újítottak fel. Kora este feltöltődve némi izomlázzal és piros foltokkal gazdagodva tértünk vissza Budapestre.
Örültem, hogy a hétvégi hosszút végre más környezetben futhattam és együtt lehettem a rég nem látott barátokkal. Hosszú idő után két egymást követő – igaz alacsony intenzitású – húsz kilométeres terepfutás közben sem fájt a lábam biztató jel arra, hogy lassan edzésbe lendülök újra.
